I
    
      Ó borzadály! Kettéhasadtam.
      Te tréfálkoztál velem?
      Egyik felemmel öntudatlan
      öleltelek, szerelmesem.
    
    
      A másik szemlélt, mint egy szobrot,
      éber szemlencsét fogva rád.
      Sőt azt is, mi fejemben forgott,
      jegyeztem, mint a szeizmográf.
    
    
      Ez utóbbi is akaratlan
      volt – hidd meg – bárha tudatos.
      És végezetül itt maradtam
      tudásommal, min túladok.
    
    
      Készségesen jött első kéjünk:
      lakáj volt, régtől elnyomott.
      Trónunk elébe úgy idéztük,
      mint rabszolgát a zsarnokok.
    
    
      Lihegett, botlott, dombról jőve,
      szemfénye vad volt, lépte gyors
      és tudtuk: meg nem lophat tőle
      erőszak, végzet, kór, se sors.
    
    
      A biztosság, ez volt a legszebb
      s a győztes, nyegle, bizalom…
      Még itt zihálunk egymás mellett,
      de testünk csupa nyugalom.
    
     
      Átfoglak. Langyos szád nem éget,
      csípőcsontod hűs, mint a kés.
      Derekadat, mint az emléket
      tartja e szelíd ölelés.
    
    
      Körben komoly dzsinnek vigyáznak
      a sarkokban s a bútoron,
      Lábam hosszabb, mint egy zsiráfnyak,
      árnyat legel, ha nyújtózom.
    
    
      A márványudvar csupa rozsda,
      most ugrott rá a holdvilág.
      S a szél felkapja, visszahozza
      párzásunk boldog illatát.
    
    
II
    
      E hallgatásban mit mondjak neked?
      Nagy volt az út, de megkerestelek.
    
    
      Nincs ily talány, sem ennyi labirint:
      és én legyőztem őket mind, de mind.
    
    
      Az űr milljárdnyi fényév éterén
      kereshetnélek s elmulasztlak én.
    
    
      Ott, hol száz pörgő bolygóroncs szalad,
      spirál ködön az Orion alatt,
    
    
      vagy ugrálhatnék szöcskeként a holdnak
      száz kráterébe lesve bele: hol vagy?
    
    
      s a Fiastyúkon túl, a semmiséget
      citálhatnám és mégse lelhetnélek.
    
    
      S e földre is jöhettem volna én
      atom-motor, robot-gép idején,
    
    
      míg Caesar élt vagy készült a Korán,
      és elmulasztlak későn és korán.
    
    
      És űzhetnélek, most is mindhiába,
      a Niger mellett s messze Ázsiában,
    
    
      és elfáradnék, megtört, agg zarándok,
      míg két milliárdnyi lény közt rád találok.
    
      
      Találkozásunk lehetetlenebb volt,
      mint hogy közénk ül a száz éve megholt.
    
    
      Kihunyt tüzek, múltévi estebédek
      füstjét elérni egyszerűbb, mint téged.
    
    
      Egy gombostűre, mit az óceán
      benyelt, könnyebben lelnék, mint reád.
    
    
      Idő és űr és végtelen közöny
      állott közénk. Most elfog az öröm,
    
    
      és felrúgnám a házfalat,
      mert mégis megtaláltalak.
    
    
   
    (Bir Mohrein, 1941)