Belépek a szobámba,

                                  és tudom, hogy hamarosan megérkezel.  Az estével és a fáradtsággal együtt. Csönd van, de arra számítok, hogy hamarosan erős hanghatás éri majd a dobhártyámat. Miattad. A csöndbe zörejeket magyarázok. A fogason függő fekete kabát árnyéka egy pillanatra emberalakká nemesül. Elképzelem, hogy már itt vagy, csak még nem láthatlak. Mindjárt kilépsz a hosszú függöny, esetleg az ajtó mögül.

Bekapcsolom a gépet, te ennek nem örülsz. Mert nem rád figyelek.  Macska ugrik a padláson, egér rág a sarokban. A kislámpa félhomályt és árnyékot fakaszt. A monitor fehér, és én elképzellek. Ma épp fehér az arcod. Fekete csuklyát viselsz, szemeidben kidagadtak az erek. Pont annyira tudod, hogy szörnyű vagy, mint én. Gyászról olvasok, te mellém telepedsz. Szereted, amikor rossz a kedvem. Hideg lehelleted megfagyasztja az érzéseimet. Tudok rólad, arról, hogy itt vagy, mégsem küldelek el. Hízol, amikor durva vagyok az emberekkel, és összezsugorodsz, amikor átadom a helyem. Minden gúnyba mártott szavam szívcsepp a számodra. Ismersz engem, én is tudom, ki vagy. Azt nem, hogy miért. Felnevetek, mert azt akarod, hogy a gyümölcsöstál mellett lássam a test nélküli fejedet. Szánalmas vagy, tudod? Tudom, hogy hamarosan meglátlak. A csilláron csüngve arra a pillanatra vársz, amikor belépek a szobámba.