Lebegünk és dudolunk és csacsi bőg és kutya vakkan:
     tevehátán utazunk így a hatalmas sivatagban.
   
   
     Hegyi pásztor les utánunk, puha vállán gödölyével,
     Mohamed meg tüzesélű, busa kardot fog a napban.
   
   
     Tamariszkok tünedeznek, homokárkok gyülekeznek
     ez a kezdet, gyülekeznek, maradoznak köralakban.
   
   
     Csupa-foltos teveháton le-le bámul karavánunk,
     a nap ízzó heve ránkforr, heve körben paravánunk.
   
   
     Hova szállunk? Avagy állunk? Ezen ámul karavánunk.
     Vagy a táj áll? Ki felelhet? Csak az árnyunk, csak az árnyunk.
   
   
     Csak az árnyunk, rövid árnyunk. A nap éget, tovaszállunk.
     Tovaszállunk a homokban, hol a jelkép karavánunk.
   
   
     Csacsi nem bőg, kutya nem szól. A nap éget. Elepedtem.
     Utazásunk elejétől növekedtem szerelemben.
   
   
     Ajakam közt azonos lett a szerelmem meg a szomjam:
     ragacsos méz, odaszáradt datolyánál nehezebben.
   
   
     Mutenebbit szavalom most. Jön az alkony, jön a láz is,
     a setétből kivezetnek, közeleg már az oázis.
   
   
     Buja tested melegebb lesz a homoknál, jön a láz is,
     ha a napban kimelegszem, puha fű vár, laza pázsit.
 
 
     Sima tested sivatagján öleden vár az oázis,
     laza fű, hűs puha pázsit, jön az alkony, meg a láz is.
   
   
     Lebegünk és dudolunk és csacsi bőg és kutya vakkan,
     az oázist közelítjük feketéllő sivatagban.
   
   
     Telihold áll a homokban, kicsi csimpánz ül előtte,
     nyuszi képét lesi abban, szeme habzó, csupa szappan.
   
   
     Homokárkok tünedeznek, tamariszkek gyülekeznek,
     ez a kezdet, gyülekeznek, maradoznak, köralakban.
   
    (Zagora, 1941)