Amár szép – ez áll kőben, fában,
     sziklába vésve ez vakít
     Uarzazáton, Asszuánban,
     Rabatban, Fezben, Port Szudánban,
     s Daresszalamtól Bagdadig.
   
   
     Nyomán a hajnal könnyű párán
     nyílik, mint rózsás, halk bazár,
     mögötte párduc jár és bárány,
     szemfénye, mint az Aldebárán,
     alakja, mint az Alkazár.
   
   
     A lótuszok, a rózsalabdák
     s a labdarózsák róla kapják
     szirmuk hamván az enyhe bájt,
     s a felhők arca száz alakját
     mímelve szállnak estetájt.
   
   
     Árnyéka mélykék, mint a tenger,
     min fodros hullám kunkorog,
     arcbőre fény egy régi vázán,
     s az izmok válla karcsú vázán
     röpdösnek, mint a szúnyogok.
   
   
     Gerince, mint jéglepte síkon
     kis sátrak elnyúlt tábora, –
     halánték-tája tóvidék,
     s mikor feláll, oly mámorítón
     arányos, mint nagy hópihék.
   
   
     Mikor a rétre kiszalad,
     talpára nő az íszalag,
     s amerre lép, amerre jár:
     a víz a kútból kiapad,
     bölcsőjében felsír a gyermek,
     az órák őrült ritmust vernek,
     a lomb lehull, a fű feláll.
   
   
     S ő bánja is – de mit tegyen?
     Min múlik mindez? Dzsinneken;
     azok rángatják a zsinegen,
     s amivé lett s ami leszen:
     lényétől merő idegen.
   
   
     Szépsége múló holdaké,
     maholnap már a holtaké
     s a sírgödré, e holt laké,
     száz év: és puszta hír leszen,
     akárcsak ez, mit ír kezem
     s akár te is, ki sír ezen.
   
   
     Maholnap már nem létezik,
     a létre sem emlékezik
     s lett volna büszke páva ő
     és otthona a Kába-kő:
     száz év: s porán
     a kóró, mint a fáklya nő
     mint hogyha nem lett volna ő.
   
   
     Száz év: s a völgyek krátere
     a málló dombok rest szele,
     a homokpuszta ártere,
     a sziklafészkek estele,
     mint etruszk freskó háttere:
     a semmiséggel lesz tele.
   
    (Marrakech, 1941)