A lég pezsergett, mint a vér,
     piros port hengerelt a szél,
     a rét homokja felforrt.
     A föld, a fű, a táj, a tér
     egyforma rézveres volt.
   
   
     Egyetlen szín volt, egy kohó,
     egy összefüggő katlan,
     olvadt fém, izzó, fortyogó,
     hetedhét ízig bosszuló,
     és megszólíthatatlan.
   
   
     Kávéját itta egy basa,
     körötte ifjak lugasa,
     s az utcán fénysüvegben,
     mint látomások lovasa,
     zihálva én ügettem.
   
   
     Nem kelt egyetlen mozdulat,
     rámnéztek, mint a várfalak,
     hogy elzsibbadt a lábam,
     s a tűzokádó indulat
     lávát dobott utánam.
   
   
     A vásár tompa dobzenén
     forgott, mint őrült költemény,
     nem lelt nyugalmat, álmot,
     végetlen volt és csupa fény
     és mindöröktől állott.
 
    
     Túloldalt nyílt a temető,
     sok-sok mezítlen, puszta kő,
     hol nem kelt gyom, se bánat,
     ki él, mondotta, nagyra nő,
     ki meghal, fel nem támad.
   
   
     S én szálltam mind e borzalom
     között, mint szűz a lakzira
     és zengtem: néked szól dalom,
     ősotthon, bölcső, oltalom,
     parázsló, szörnyű Afrika!
   
   
     Fogadj be, vad föld, tar határ,
     őrült középkor, vén batár,
     hol minden újra éled,
     hol tánccal dupláz a halál
     és óriás az élet!
   
   
     Repültem. Fenn száz jégdarab
     csúcsával – sok-sok késsel –
     az Atlasz állt, az égmagas
     s a láthatárra rátapadt
     kéjgyilkos öleléssel.
   
   
     Tetője kék volt, légüres.
     És legfelül, egy jégüreg
     szélén, a mélybe lesve
     keresztbefont lábakkal ült a Rémület
     s lenézett Marrakechre.
   
    (Marrakech, 1940)