Emlékszel még a régi iskolára,
     a hallgatag sétákra udvarán,
     a délelőtti órák unt sorára,
     s kamasz-szemünk hevére délután?
     Emlékszel még a régi iskolára?
   
   
     Az éjt vártuk, mikor nem volt világ,
     ha túl a sebten elmorzsolt imákon
     a nagyszobán aludt a sok diák,
     s a nagy homály aludt a sok diákon.
     Az éjt vártuk, mikor nem volt világ.
   
   
     Úgy jöttél, mint öldöklő bosszúangyal,
     lábujjhegyen, s ragyogva, mint a kard,
     ingedben, mely kis, reszkető haranggal
     sután alig félcombodig takart, –
     úgy jöttél, mint öldöklő bosszúangyal.
   
   
     Vergiliusról suttogott a szánk,
     csiklandozott az ágy nehéz daróca
     (azt hittem: bűnöm száz darázsa bánt),
     mellbimbód úgy szúrt, mint parány vadrózsa,
     s Vergiliusról suttogott a szánk.
   
   
     Ajkad kemény volt, mint a nyers barackok,
     mosolyod durva és fogad jeges,
     tested rügyező illatot fakasztott,
     mint szél, ha olvadt hómezőn evez –
     ajkad kemény volt, mint a nyers barackok.
   
   
25

   
     Kinn bukva szállt a cinkos telihold,
     szemed setétjét sárga fények törték,
     körmünk az ágyvason szikrát csiholt,
     ágyékunk szembenállt, mint két tükörkép,
     s kinn bukva szállt a cinkos telihold.
   
   
     Hozzám tapadtál karcsú, könnyű testtel,
     feszülve, mint a zord zenéjű húr,
     nemed torzónak tűnt, minőt a mester
     sebten mintázó, gyors hüvelykje gyúr, –
     hozzám tapadtál karcsú, könnyű testtel.
   
   
     Nem volt, csupán a borzalom s a kéj,
     mely vágyunk ösvényét követni merte,
     mezítlen csípőd párás lett s fehér,
     s riadt szívünkben, mely torkunkat verte,
     nem volt, csupán a borzalom s a kéj.
   
   
     Öledből bodzabokrok íze áradt,
     combod hűs volt, akár a gyors folyam,
     és mint két játszva versengő vadállat
     haraptuk egymást tréfás-komolyan: –
     öledből bodzabokrok íze áradt.
   
   
     Kéjünk vad volt s merev, mint béna görcs,
     s mellünkig ért, mint álomban a tenger,
     ágyékod – mézgás, karcsú ős-gyümölcs –
     kezemre folyt patakzó, lanyha nedvvel:
     kéjünk vad volt s merev, mint béna görcs.
   
   
     Utána némák lettünk s bánatosak,
     mint vándorpár, kit utolért az est,
     csípőnkön harmatcseppek száradoztak
     s hideg derékunk elnyúlt egyenest,
     utána némák lettünk s bánatosak.
   
   
     Másnap véghetlen volt a délelőtt,
     ernyedt ölemben, úgy éreztem, szú jár,

    
26


     agyamban lomhán hintázott a köd
     s szívembe szállt a furdalás, a búvár: –
     másnap véghetlen volt a délelőtt.
   
   
     Hány asszony jött tested hűlő helyére,
     ígértek új kalandot, száz gyönyört;
     langyos szájuk nevetve várt a kéjre,
     de csókjuk kínzott és szavuk gyötört; –
     hány asszony jött tested hűlő helyére!
   
   
     De egy sem hozta kéjeink borát,
     sem testedet, mely mint érdes verbéna,
     ikertestem bűnével volt barát,
     sem ajkadat, mely hűs maradt és néma: –
     jaj, egy sem hozta kéjeink borát.
   
   
     Tűnt Édenünk kertjét ma hol keressem?
     Halk csillagok közt reszkettél velem,
     nem furdalt bűn azóta íly hevesen
     s nem korbácsolt még így a szerelem.
     Tűnt Édenünk kertjét ma hol keressem?
   
   
     Ma már tudom, hogy minden elveszett
     és győzelmes lotyók prédái lettünk.
     Sírhatnék – ám útunkra nem lelek,
     hol összenőtt a sűrűség megettünk.
     Ma már tudom, hogy minden elveszett.
   
   
     Emlékszel még a régi iskolára?
     Azt gondoltuk: zöld és örök vadon,
     de sárga por hullt padjaink sorára,
     és holt platánlomb száll az udvaron.
     Emlékszel még a régi iskolára?
   
    (Páris, 1939)