Igaz mese, olvassátok szeretettel!

Ezen a tavaszon kiszáradt a cseresznyefa, ami a kertem legkedvesebb fája volt. Meg is sirattam, annak rendje-módja szerint, és gondolkodom rajta ültessek-e helyette másikat, hiszen már nem valószínű, hogy megkóstolom a gyümölcsét! Mégis úgy gondolom, ültetek, mert annyi szép emlék köt ehhez az ízletes tavaszi gyümölcshöz, hogy már az is örömmel tölt el, ha felidézem az emlékeket.
De, hogy az elején kezdjem, az életemet pásztorkodással kezdtem. Egészen kicsi koromban édesapám a kissöprűt a kezembe adta, hogy „vigyázz kislányom a kiskacsákra, össze ne szedje őket a gólya”. Én meg kiültem az érpartra, néztem az eget, és ha láttam egy nagyobb madarat, netán gólyát, éktelen kiabálással hessegettem el a kacsák közeléből. Később, ahogy nagyobbacska lettem, a malacokat őriztem, de voltam én tehén és birkapásztor is, éppen ahogy szükség volt rám a tanya körüli munkában.
De ami talán a legemlékezetesebb számomra, cseresznye pásztor is voltam! Volt Csigában, a Maros-parti szilvásunkban három gyönyörű cseresznyefa, közülük egy korai, sötétpiros, ropogós, mézédes gyümölcsű. Csak az volt a baj, hogy a korai csemegét a varjak és a seregélyek is észrevették, és ha az ember nem vigyázott, mutatóba sem hagytak belőle, mind leverték a fáról! Így hát, amikor egy este átjött a szomszéd, Mátyás Miska bácsi, aki a nyári hónapokat kint töltötte a maros-parti is tanyájában, ahol méhészkedett, kosarat font, gyümölcsöt, szőlőt termelt, figyelmeztette édesapámat a garázdálkodó madarak kártevésére, engem egyhangúlag kineveztek cseresznye-pásztornak. Persze örültem, hogy egy pár napig, amíg be nem érik a cseresznye, kint leszek Csigába, nem kell iskolába menni, Anya mondta, majd kikér egy pár napra. Már akkor este ki is vitt magával Miska bácsi, hogy másnap kora reggel elkezdhessem a pásztorkodást. Jól éreztem magam a pici konyhában lévő, gyékényből fonott ágyon, a meleg suba alá bújva, és hamarosan az igazak álmát aludtam, még a sarkokat sem számoltam meg, pedig Annuska, a Miska bácsi lánya a lelkemre kötötte, el ne felejtsem, mert azt tartja a néphit, hogy akkor megálmodja az ember a jövőjét, ha először alszik valahol. De nem álmodtam én bizony semmit, nem is volt rá időm, mert még sötét éjszaka volt, amikor Annuska ébresztgetett, hogy menni kell, mert mindjárt verik a varjúk a cseresznyét! Hogy a fene a jó dolgukat, gondoltam, mért nem alszanak inkább? Egy kis mosdás a kút melletti vályúnál kiverte a szememből az álmot, és már vidáman indultam, Miska bácsi kezét fogva, megkezdeni a szolgálatot. Mire a mi szilvásunkhoz értünk, már pirkadt az ég alja, a Maros vize szikrázóan verte vissza a feltörő sugarakat. A kis akácerdő bódítóan illatozott. Ámulva néztem a természet csodálatos ébredését mindaddig, míg meg nem hallottam a varjak hangos károgását, ahogy zsákmányra lesve keringenek a gyümölcsös felett. No, gondoltam, az édes, ropogós cseresznyémből nem esztek! Nagy buzgalommal kezdtem verni az ócska tepsit a kalapáccsal, amit Miska bácsi a kezembe adott varjúriasztó fegyver gyanánt. Az éles, csattogó hang hallatán az éhes tolvaj madarak nagy rikácsolással más csemege után nézve továbbálltak, vagyis tovább szálltak. Én meg a kötött kabátkámra ülve elővettem a kis szerelmes ponyvaregényt, amit a reggelis csomagomba rejtettem. Hamarosan belemerültem az olvasásba. Néha, ha meghallottam a madarak hangját, megveregettem a vasat, még sivalkodva kiabáltam is, elhessegetve őket. Közben elfogyasztottam a reggelimet, amely zsíros kenyérből és finom, édes cseresznyéből állt. Ahogy haladt az idő, egyre melegebb lett, a fák koronáján átsütő nap elálmosított, a regény hősnője meg sehogy se tudta eldönteni, hogy a szegény, fiatal katonához menjen feleségül, vagy a gazdag grófot válassza, hát én annak rendje-módja szerint elbóbiskoltam. Hirtelen édesapám hangjára riadtam fel, meg arra, hogy potyog a cseresznye a fáról. Gyorsan rávertem a tepsire, de sehol egy varjú nem volt a láthatáron, csak egy pici szárnysuhogás jelezte a kis tolvajok jelenlétét, meg kicsit később a kiserdőből hangzó rigófütty, hogy „huncut a bíró”. Édesapám nevetett az ijedtségemen, aztán letelepedett mellém a magával hozott ebéddel együtt, és miután megvitattuk, hogy kell-e sajnálni a madaraktól a csemegét, meg, hogy illik-e egy kislánynak olcsó szerelmes regényeket olvasni, megettük az ebédet.
Édesapám visszament az ugarba szántani, zsebre téve a könyvemet. Így hát sose tudtam meg, végülis kit választott Anasztázia kisasszony vőlegénynek, de legalább a ropogós cseresznye megmaradt. És megmaradt annak a régi csigai nyárnak az emléke, amikor cseresznye-pásztor voltam