Mink volnánk hát a foltozott
     irhájú hírhedt zsoldosok,
     kiknek egészen egyre megy,
     hogy völgybe, avagy hegyre megy,
     parasztra, úrra, papra megy,
     bitóra vagy csak babra megy.
     Háltunk már puszta ég alatt,
     füvet kaszáltunk jég alatt,
     láttunk Brédában lángokat
     s űztünk tíz éves lányokat,
     mert mink vagyunk a foltozott
     irhájú hírhedt zsoldosok.
     Láttatok zsenge gyermeket,
     akit a strázsa kergetett?
     Így verbuváltak minket is,
     kaptunk páncélt és inget is,
     korbáccsal vert a hadnagyunk,
     így nőttünk fel s most itt vagyunk,
     nem kímélünk férfit, se nőt,
     falhoz kenjük a csecsemőt,
     és elfoglaljuk ágyadat,
     aztán rádgyújtjuk házadat,
     mert mink vagyunk a foltozott
     irhájú német zsoldosok.
     Kiirtottunk már hét megyét,
     s megmásztuk Róma hét hegyét,
     kullogtunk őszi sáron át,
     vérfürdőt vettünk nyáron át,
     úsztunk már téli réteken
     s patkánymód át a Weseren,
    
15
     izzadtunk lenn a Pó megett,
     s hörböltünk szomjan hólevet,
     ettünk sáskát, döglött lovat,
     s hallottunk szörnyű átkokat,
     mert mink vagyunk a foltozott
     irhájú hírhedt zsoldosok.
     Nem ismerünk apát, anyát,
     kivágunk minden almafát,
     megmérgezzük a kútvizet,
     s azt szolgáljuk, ki megfizet,
     annyit se mondunk: jó napot,
     s kinyitjuk a hordócsapot,
     széthordjuk ingóságodat,
     ringyóvá tesszük lányodat,
     s ha nem mondod, hogy: köszönöm,
     lebunkózunk a küszöbön,
     mert mink vagyunk a foltozott
     irhájú német zsoldosok.
     S ha egyszer majd megvénülünk
     és lócánkon hülyén ülünk,
     s lábunkat köszvény marja már,
     s nehéz lesz Frundsberg kardja már:
     obsitba küld a hadnagyunk,
     és várról várra baktatunk,
     s azt lessük, hogy a szeretet
     hol nyes egy darab kenyeret,
     s így érünk oda, hol az út
     végén azt kérdi Belzebúb:
     hol jönnek már a foltozott
     irhájú hírhedt zsoldosok?
   
   
     Itt jönnek már a foltozott
     irhájú német zsoldosok,
     kiknek egészen egyre megy…
   
   
      (Előlről)
    
    (Budapest, 1937)