Karbidágyú

Tápióbicskén, a Tabán közelében, volt egy kovács, aki karbidból állította elő magának a hegesztésekhez, melegítésekhez szükséges éghető gázt. A gázfejlesztő tulajdonképpen egy vizes hordóból, és egy kisebb, nyílásával lefelé fordított, és az előzőbe belehelyezett nyitott szájú hordóból állt. A kovács, a napi karbidot a gázfejlesztő közelében tárolta. Mivel a nagykapu, egész nap nyitva volt, így viszonylag könnyen tudtam csenni a karbidból. Ebből a karbidból, egy féldiónyi darabot egy festékes dobozba tettem, és ráköptem. A festékes doboz fedelét visszahelyeztem, majd a fenék részén, egy szöggel előzőleg készített lyukat befogtam, és vártam néhány másodpercig, hogy elegendő gáz képződjön. Amikor már úgy gondoltam elég, oldalt fektetve a földre helyeztem, és égő gyufaszálat közelítettem a lyukhoz, miközben bal kezemmel a festékes dobozt a földhöz szorítottam.

Óriásit robbant a fedelet messzire ellőve.

Az agyigácsó hosszan visszhangzott a durranástól. A partifecskék szinte ellepték az eget, menekülés közben.

5-6 durranás elég volt ahhoz, hogy a rendőr, üldözőbe vegyen. A vészlejárat mindig jó szolgálatot tett, mert ott már nem tudott utánam jönni. Egyszer túljárt az eszemen Kakaó(a rendőr), mert egy segédrendőrt is bevont az üldözésbe, és amíg a segédrendőr, odafent keresett az öreg temetőben, én a csúszdán egyenesen Kakaó kezei közé siklottam.

Néhány pofon után, a pajeszomnál fogva rángatott, egészen a szolgálati helyiségig. Ez, körül-belül másfél kilométer. Út közben én voltam a legveszélyesebb bűnöző, akit valaha is elfogott, tudatta ezt velem. A rendőrségre anyám jött értem, aki a rendőrrel veszekedett kicsit, majd hazamentünk.

- Sányi mé csinólod ezt velem? - Kérdezte anyukám, miközben hazafelé mentünk.

- Mosmó biztos evisznek á ménhelyre. - Fordult hangja keserűbbre. Csak mentünk tovább szótlanul, és folytattuk mindketten ott, ahol abbahagytuk.

Apámnak is fülébe jutott az eset, de ő elintézte hamar a dolgot. Néhány perces nadrágszíjas fenekelés, és részéről le volt tudva a nevelés. Persze nem ilyen egyszerű a dolog, mert ezeket, a perceket, én nagyon megszenvedtem. Nagyon fájdalmas volt az összes verés, amit apámtól kaptam. Némelyikre még most is a legkisebb részletig emlékszem.

Az öreg temetőben levő búvóhelyemet a segédrendőr teljesen feldúlta, óriási kárt okozva javaimban. Az összes ólmot eltüntette, amit csak nagy sokára, és nem is teljes mértékben sikerült pótolnom. A bungalót újra építettem, de most már szinte teljesen akác, illetve korona akác gallyakból. Csak a kijáratoknál használtam kevésbé agresszív építőanyagot.

Ez a tanya volt a második, hanem az első otthonom akkoriban. Két apró bejárata volt, ahol egy felnőtt nem férhetett be, plusz még egy álcázott vészkijárat is segítette menekülésemet, ha szükség volt rá.

Volt olyan is, hogy Pittyával az egész éjszakát ott töltöttük. Fából faragott íjak, kardok, lándzsák és géppisztolyok voltak fegyvereink, melyektől biztonságban éreztük magunkat. Tulajdonképpen innen indultunk, szinte minden esetben portyázásainkra. Világításra, a temetőből szerzett gyertyákat, vagy paraffint használtuk. Ez akkora kincs volt, hogy a készletet mindig elkaparva tartottuk valahol a bungaló közelében. A durrogtatást, még néhányszor megkíséreltük, de olyan erős volt az agresszió, amit a rendőrtől, és a falusiaktól is el kellett viselnünk, hogy lassan fel kellett hagyni vele. Így már felnőtt fejjel is csak annyit mondhatok. Jó móka volt.