Mintha gazdája egyik zsebéből

másikba tenné névjegyét,

a vonat a Tiszáról úgy hozott

és tett le Somogy kékellő hegyén.

Tikkasztó semmittevéssel

vár a nyárközépi délután,

háztetők fölött hullámzik így

fészkéről tovaszálló madár.

Kettős helyszínű sorsvonal!

Gyökerekbe áradó életfény,

s az életfényben –

            szárnyaló pordarab!

Mégiscsak egy törzs rokon levelei,

hajladozunk együtt közös ágon;

erre is, arra is érkezésre váró,

viharzást csitító dajka-álom.

Szédülés halántéktáji gócban,

remény rendezetlen otthonokban

amerre Hold lopakszik –

             s kéken lobban.

Emitt: csontfaló sírok várakozása,

de méltóságát mégis örökítse másra,

amott: alkohol borul a kocsma-lápra,

virraszt magában az éjszakai lámpa.

Fehéren nyílik a kaktusz lángja,

himnusz nyilall sárvert rapszódiákba,

meggy-láva ömlik fákról, forró nyarak vére,

kapaszkodj meg, te vándor, az ittlét peremébe.

Áll az éjszaka, ki-ki csöndes.

Jó volna átkerolni a vállad,

lépni könnyen kékellő parton,

holdfényből bontani egy-egy ágat.

Ágacskám! Ágam! Álmom álmaid védi,

életed építi, így jó élni,

válladban ajkam, szemedben arcom,

melleden örömben, csöndesen alszom.

Lehessen fáink ingó tornyai

alatt nyugovó pihenésem!

Vigyázó szemmel nézzek közelre,

távol a virágzó holnapot féltsem.

Lekaszált szérűn a szalmakötegek –

mondod, az én hajamnak mása,

mondod, homlokomnak bölcsessége

a Hold megnyugvó sugárzása.

Mondod, rezzenéstelen, magas a nyárfa,

és az egész Alföld homályba burkolása

közös pillanatunk megtartó párja,

s a borító sötét is: a kedvesség hulláma.

Kavarog a szó – tüzünk parazsát

fújja a szél! Fújja feléd. Hozza felém.

Távoli jelenlétedtől izzik a szén.

Gyökérben áramló életfény!

Életfényben szárnyaló pordarab!

Kettős a helyszín, s a hely –

            egy marad.