Kisgyermekként, minden olyan dolgot, ami eltért a megszokottól, kíváncsian figyeltem, mivel a legjobb szórakozást, azok nyújtották számomra. Ilyen volt például, a kisbíró ténykedése. Egy, a nyakába akasztott pánton, ölében lógó dobbal, járta a falut. Időnként megállt, és hosszú, pergő dobolásba kezdett mindaddig, amíg a környékbeliek köréje gyűltek.
Általában vasárnapi napon végezte munkáját, mert azon a napon, sokan tartózkodtak odahaza. Mikor már úgy érezte, elegen gyűltek köréje, abba hagyta a dobolást. Ismét egy rövid pörgés a dobon, a végén két, három erőteljesebb ütéssel befejezve az invitációt, kezdte mondókáját olvasni, egy, a zsebéből előhúzott papírlapról.
- Közhírré tétetik!
- A Kösségi Tánócs, értesíti á lákossógot, hogy áz 196~. ~.szómú réndéletének értelmibe, mindénki köteles, á hózá közelibe lévő vízelvezető órkokát kipucóni! ( Néha, magánszemélyek részére is végzett munkát.
Például, ha valaki el akart adni földet, házat, tűzifát, stb. )
Mondókáját szintén egy rövid dobpergés követte. A papírt összehajtva a zsebébe csúsztatta, majd indult a következő helyszínre, végteleníteni rövidke mondókáját. Egyébként, a papír csak a díszlethez tartozott, mert sohasem láttam, hogy olvasta volna. Mi is követtük, így, szinte mindig gyermekek sokasága vette körül.
A szó, szoros értelmében, kisbíró volt. Alacsony termete, hosszú bajúsza, mókássá tette tevékenységét. Lehet, hogy nem kisbíró volt a titulusa, mi Tápióbicskeiek, mégis így hívtuk.
A dobolás után, az odagyűlt emberek, még sokáig beszélgettek egymással, kitárgyalva egymásközt a falu dolgait.