89.
„Szia, Tibi! Köszi szépen sms-t. Ne haragudj, hogy tegnap nem írtam sms-t, mert nagyon fáradt voltam és kipihentem magam. Otthon vagyok. Nagyon szép volt Bécsben és jól éreztem magam. Jó takarítás lépcsőházban és kaptam 100 Euró pénzt. Majd húsvét után újból megyek Bécsben. Szia, üdv. Leon."
    Első életrajzi írásom. Volt olyan tervem, hogy belefekszek a témába, és az „Így éltek ők"- sorozat mintájára, vagy éppen folytatásaként, könyvet írok a Siketek Jótevőjéről. Mecénás kellene, mert Cházár András hatalmas, kéziratban, bekötve lappangó hagyatékát fel kell dolgozni a könyvhöz, ami - tekintve a régies-latinos fogalmazást - nem lenne egyszerű dolog. 
    „Bétsnek minden ritkaságát semmivé tette előttem a Siket-Némák Oskolája" - írta lelkendezve a Magyar Kurír szerkesztőjének Cházár András, 1799. szeptemberében.
    Ki volt e nemeslelkű férfiú? Sokrétű munkásságát csupán vázlatosan érintve is kiderül, hogy rendkívül problémaérzékeny, gyakorlati megoldásokon töprengő, a szegények, elnyomottak oldalán álló ember volt a rozsnyói ügyvéd.
    1745. július 2-án született Jólészen, elszegényedett nemesi családból. Fiatal korától önállóan élt. Jogot tanult. 1773-ban ügyvédi irodát nyitott Rozsnyón. Jogi pályája töretlenül ívelt felfelé, egészen addig, míg II. József 1784-ben el nem rendelte a német nyelv kizárólagos használatát. Cházár „cáfolatot" írt e rendelet ellen, s tiltakozásul nem vállalt további pereket. Tettével kortársai között nagy sikert aratott, Gömör megye rendjei főjegyzővé választották. Szembekerült viszont a Habsburg-uralommal, a császár szemében rebellis lett. Az 1780-as évek végén sajtószabadságot követelő röpiratát a hatóság elkobozta.
    Figyelme ezután többfelé fordult. Foglalkoztatta a korszerű mezőgazdasági termelés, haltenyésztés, folyószabályozás, burgonyanemesítés. Szorgalmazta a börtönkörülmények javítását, a sajtó szabadságát, az etnikai kisebbségek, nemzetiségek helyzetének jobbításáért, a halálbüntetés ellen foglalt állást. 1770-ben terjesztette az országgyűlés elé a jobbágyok helyzetének javítására kidolgozott, 44 pontból álló tervezetét. 1790-ben pedig mozgássérültek, vakok intézeti elhelyezését szorgalmazta - természetesen mindkét esetben eredménytelenül. 1793-ban szembeszállt I. Ferenc cenzúrarendeletével, ezért - kancellári utasításra - kihagyták Gömör megye tisztújító közgyűlésének jelöltjei közül.
    1799-ben meghalt felesége. Ezután mind többet foglalkozott „mások nyomorának enyhítésével, hogy a magamét feledjem." Ebben az évben, bécsi látogatásakor fogamzott meg benne a siketnémák intézetének eszméje: javaslatot tett egy ilyen iskola magyarországi felállítására. Erre a célra felajánlotta rozsnyói házát, kertjét. Vagy, ha nem ott lenne az intézet, ezer forintját. A Helytartótanács támogatta kezdeményezését. Három nyelven, hétezer példányban szétküldött levelei nyomán elképzelése országos mozgalommá terebélyesedett.
    I. Ferenc király Vácott jelölte ki az intézet helyét, ahol 1802-ben megnyílt a „Királyi Siket-Néma Intézet". A megnyitóról hiányzott a mozgalom elindítója és buzgó szervezője. Minden dicsőség és hála I. Ferenc királyt „illette" meg.
    Nem sokkal Cházár 1816. január 28-án bekövetkezett halála előtt megírták az iskola történetét - ebből a munkából is kimaradt a gyógypedagógia úttörőjének neve...
    Fáradozását, tudását a nép sem értékelte. Elterjedt róla, hogy az ördöggel cimborál. Hamvait a félrevezetett tömeg a családi sírboltból dühvel szórta ki.
    Emlékét minden erővel igyekeztek eltörölni, hosszú ideig sikerrel. Petőfi, Gömör megye táblabírája - a jogtudós halála után három évtizeddel -, mit sem tud egyik szellemi elődjéről!
    Az igazság pillanatára a múlt század elejéig kellett várni: 1902-ben, a váci intézet százéves jubileumán megjelent a Borbély-emlékkönyv.
 
    „Szia, Leon! Régen sms-eztünk. Mi van veled, Bécsben takarítasz még? Szép nyár lesz, úgy vélem. Számítógéped van-e? Üdv. Csordás. Majd írj!"
    Válaszul két üzenet érkezett.
    „Szia Tibor! Kösz, jól vagyok. Igen nyár van és meleg van. Tegnap délelőtt én Gábor, anyukám és nővérem Balaton Siófok voltunk és szép idő volt és eső nem volt. Nagyon jó volt Balatonra. Szép tiszta víz és nagy és meleg a víz. Most jöttünk haza és fáradt vagyok. Számítógép nincs nekem. Képzeld el hogy van otthon 2 kis teknősbéka és nagyon aranyos és 2 hónapos. Gáborral vettük kis teknősbéka."
    „Bécs állatkert és vidámparkban voltunk. Bécs állatkert nagyon szép és láttunk panda macit és nagyon aranyos volt és sok növény eszik. Július 7-én esküvő lesz, mert testvérem Bástyán nősült. Én és nővérem koszorús lány leszünk. Szia vigyázz magadra üdv. Jó éjt. Leon."

90.
    Szeptember utolsó vasárnapja a Siketek Világnapja.
    Az alkalmat arra használják, hogy felhívják magukra a figyelmet, ismertessék a nemhallás mibenlétét, küzdelmeik célját.
    Általában évente más helyszínen rendezi a SINOSZ. Az ország minden tájáról, külföldről is sokan mennek a rendezvényre. Meghívják a multimédiákat, a sajtó képviselőit. Különféle programokkal készülnek, mint fénykép- és gyermekrajz-kiállítás, színdarab-, pantomim-bemutatók, egy-egy kiadvány ismertetése. Sztárokat, ismert közéleti személyiségeket hívnak meg, akik olykor itt találkoznak a jelnyelvvel, és szembesülnek a siket kultúrával.
    Maguknak a siketeknek villámtalálkozásokat, büszke jelváltásokat jelent régi, távol élő barátokkal, ismerősökkel.

    Kora délután, záróra. Nagy tömeg a Művészetek Palotája előtt. Kinek csak nem akaródzik elmenni, kik a különböző vetélkedők eredményhirdetésére várnak.
    Végigfut a hír köztük: fentről, az emeletről fényképeznek!
    A sorstárs-tömegben sok száz szem néz a magasba, sok száz kéz mutatja, nyitott tenyérrel, behajlított középső- és gyűrűsujjal a „szeretlek"- jelét. A fotó betölti a Hallássérültek Lapja legközelebbi számának borítólapját.
    A Siketek Világnapjának szlogenje: „Adj hírt magadról!"
    Rajtunk nem múlt.

91.
    Kávém kavargatom, hátam érintik.
    Ősz hajú, középkorú asszony, nem ugrik be, ki ő, de már jeleli: Bocsánat, Jankó Zoltánné vagyok. Kérem, jöjjön! A férjem szeretne magával beszélni!
    - Szervusz, Ilonka! Mióta magázódunk?
    Puszi.
    Leteszem az üres kávéspoharat, szinte rohanok.
    - Hallottam, Zolit baj érte. Alig várom, hogy láthassam.
    Együtt voltunk ipari tanulók, együtt a kollégiumban. Ezer emlék, negyven év...
    Sugárzó arccal, botjára támaszkodva iparkodik Zoli...
    - Ezer éve, több...
    Férfias ölelkezés.
    Gyors kézjelekben az elszállt idő: kivel mi történt, kit merre vetett sorsa. Elhunyt szülők. Agyvérzés itt, szívgörcs ott... És: emlékszel, amikor a két nagy tepsi krémest kiborítottuk, nem tudtunk megfordulni vele a szűk lépcsőn... Mikor az orrod megduzzadt, orvoshoz kísértelek, tarkón átkötve, hatalmas gézkötéssel jöttél ki, vadidegenek kérdezgették itt, Pesten, mi történt veled? És öklöztek a levegőbe... Mikor versenyeztünk, melyikünk fog előbb nőt...
    Férfiarcon csibészmosoly.

92.
    - Csókolom. Hogy tetszik lenni?
    Jakab Miklósnét üdvözlöm.
    - Jó napot kívánok. Köszönöm… - emelkedik fel ültéből Erzsi néni. Arcán a régi ismerősnek kijáró érzések.
    - Jó, hogy látom.
    - Én is Magát. Ír-e még? Tavasszal olvastam Lapunkban új könyvéről ismertetőt, de hol lehet kapni? Megveszem!
    - Sajnálom, nincs nálam példány. Próbálja meg Szövetségünkön keresztül. Sikerül! Ha mégsem, hívjon fel telefonon.
    - Nem tudok sms-ezni, amilyen hülye vagyok...
    - Ne tessék ilyet mondani, más is van, aki nem tud. Különben Magának van segítsége, csak szólnia kell.
    - Igaz - ismeri be, kis zavart mosollyal.
    - Adja meg a telefonszámát.
    Miközben felírja a számokat, arról beszél, hálátlannak érez egyeseket, pedig a férje annakidején jelnyelven adta elő siketeknek a bibliai, vallásnevelési történeteket. Mára tökéletesen elfelejtették, pedig Jakab Miklósból csak egy volt!
    Belőlem is csak egy van - gondolom. Vállához érnek...
    - Elnézést. Beszélgetünk még - fordulok ismerősöm felé.

93.
    Torzonborz férfidísz, mackós alak: az újságíró Muzsay uram válik ki az embertömegből.
    - Nem tudja, Tibor, a „Hallható fény, látható hang" melyik teremben zajlik?
    - Jótól és jókor kérdezi. Onnan jövök, de már én sem láttam semmit.

94.
    Fiatal nő nézi a közeli Dunát. Magányos, sokak közt.
    - De miért?
    - Senki nem szól hozzám.
 -Szólok én.
    - De nem ismerem magát.
    - Pedig illene. Engedelmével: Cs. T., a költő.
    - Aki Lapunkba publikál?  Ugyan! Az nagy ember...
    - Nálam hajszállal se!
    Szétnézek, ki „igazolna"?
    Az egyik tolmács közelít - szalki. Odajelelek neki. Az ünnepi alkalomból fekete ruhát és narancsszínű nyakkendőt viselő hölgy „igazolja", hogy az vagyok, aki.
    A fiatal nő arcán megrendült hitetlenség.
    Narancs és fekete.
    A megkülönböztető jeleken át lehet egy szervezetet beazonosítani. 2006-ban valamennyi törekvésünk középpontjában éppen az állt, hogy a többség képes legyen minket megkülönböztetni. A jelnyelvi tolmácsaink ebből a célból viselnek fekete ruhát. 
 
95.
    Egy nyugállományú katonatiszt - olvasom - hetente többször ultizik barátaival. Azt mondja, hetvenévesen döntött úgy, hogy van a sakkon kívül is világ...
    A cikkecske végén szomorúan tudatja az újságíróval, hogy „egyik partnerük kórházba került, így kiesett a játékból, a másikat elvesztették - ahogy ő fogalmazott - üzemi balesetben." Értetlenkedésem láttán elmondta, hogy az illető partnerük kilencvenéves, ragyogó játékos, egyetlen apró szépséghibával: csaknem teljesen siket. Ennek folytán nem hallott meg egy bemondást, és természetesen veszített. Mára átállt a sakkra, mondván, ott nincs szerepe a szövegnek. Neki volt igaza: még előtte az élet..." (Szabad Föld - Spánn Gábor)
    Debrecenben, a siketnémák intézetében elvégeztem a nyolc általánost, majd Budapesten tanultam műszerésznek. Hosszú éveket töltöttünk ott együtt, elzárva a világtól. Talán ha megoldható lenne, hogy a siketek a hallókkal együtt tanulhatnának, jobban be tudnánk illeszkedni a kinti életbe. Ott bent korlátok között élünk, végesek a lehetőségeink. Édesanyámmal élek együtt. Az ő segítségével tudok elintézni hivatalos dolgokat, vele megyek orvoshoz.
    A korlátok a magánéletben is ott vannak. Volt egy vidéki barátnőm, de a távolság miatt megszakadt vele a kapcsolatom. Halló lányokkal nemigen merek próbálkozni, félek a kudarctól. De ha jönne egy ilyen szerelem, nem utasítanám vissza. Az a tapasztalat, hogy a siket és a halló házassága válással végződik. Bizalmatlanok vagyunk a hallókkal szemben, nem tudjuk ellenőrizni, hogy a másik mit beszél. Egymásban jobban megbízunk. Tele vagyunk félelemmel. Ha a társaságban siket ember van, a hallók nem ügyelnek, hogy ha beszélnek, velünk szemben álljanak. Ez nagyon zavaró. A szájmozgások különböző egyéneknél is különbözőek, s így minden esetben más a szótagolási kép. Olykor lehetetlen csak egy szót is ellesni egyesek kétes szájmozdulataiból. Vannak köztünk, akik szájról jól olvasnak. Burokban élünk, van egy kör, abból nem tudunk, vagy nem is akarunk kilépni.
    A béke, a szeretet és a barátság a legfontosabb. Nem értem, miért csúfolnak ki az emberek. Én sosem bántom őket. Félek a jövőtől." (Kővári Anna)
 
96.
    Somfai bácsi, a k-i csoport hajdani elnöke mesélte:
    Az erősen nagyothalló jegyespár a papnál esküvőt szeretnének. Mikor kerülhet erre sor?
    A pap hirtelenében nem tud időt mondani, ezért mentőötlete támad. Megkérdezi a fiatal szerelmespárt, megvolt-e már az eljegyzés?
    A pap szájmozgása sok kívánnivalót hagy maga után, nem értik, mit kérdez.
    Kétszer-háromszor újrakérdez, eredmény ugyanaz.
    Mindhárman elvesztették türelmüket.
    De egy pap, hogy mégse mutassa ki dühét, jelnyelvhez folyamodik. Jobb keze hüvelyk- és mutatóujja pereceit összeérintve, kört formáz - „gyűrű!" -, s ötletesen bal kezének gyűrűsujján huzigálja.
    A fiatal szerelmespár boldogan összenéz, s buzgón bólogatva - a hölgy kicsit pirulva - mondják:
    - Megvolt, meg! És már hónapok óta!

97.
    „Újra férjnél? Nem igazán tudom elképzelni. Nem hiszek az emberben, mert keservesen csalódtam, és sokat szenvedtem az életben. Hogy újra kezdjem az életet, ahhoz idő kell. Nem kevés idő, ha rászánom magam egyáltalán. Mert nézze, itt van a kislányom. Rá sokat kell gondolni. Nő, óvodába járt, most iskolába megy. Gondoskodnom kell róla, jó legyen minden. Iskolázni, öltöztetni. Itt ez a nagy drágaság, igaz kapok családi pótlékot, de mi az? Most volt hat hízónk, azt leadtam. El kellett intézni a szállítást, fuvarost szerezni, ezzel telt két nap szabadságom. Vannak kismalacok, ezeket is hízónak fogom be, ezzel is foglalkozunk, munka mellett. Kicsit fárasztó, anyukával csináljuk, ketten. A keresetet pótolni kell. Anyuka háza javításra szorul, az is pénzbe kerül. Nem panaszként mondom, higgye el nekem, de nehéz egyedül. Még ha a munkáról, anyagiakról lenne szó! De nem hallok jól, látja, mind a két fülemben hallókészülék, még éjjel is fülembe van, használom, mert ki tudja, kereshet valaki? Elbizonytalanodok sokszor, beszéd közben, meg csak úgy, magamtól. Gyógyszert is szedek, évek óta, hogy ne romoljon tovább a hallásom. A kislányom, ugye, hall, figyeli a világot és már sok mindent jobban tud nálam. Nyolc éves múlt, aranyos, jól fejlett kislány. Nevelem, teljesen rám hárul ez is. Hát nehéz. Nehéz. Apám tizenkét éve halt meg. De eddig még mindig megoldottam a problémáim. Ahogy tudtam. Betanított munkás vagyok, konyhában dolgozom. Anyunak jó ismerőse van ott, ő ajánlott be erre. Nem tudom, hol dolgoznék, miből élnénk meg, ha ő nem áll mellettem.
    A volt férjemmel nem szoktam beszélni. Nincs értelme. Így határoztam, megszakítva minden. Ő? Halló, igen. A gyereklátogatás meg van engedve, havonta egyszer, erre bírósági határozat kötelez. Ettől nem tiltom el. A kislány beszélget, játszik vele. Megmondom őszintén, kapcsolatunkban sok probléma volt, állandósultak a veszekedések. Nem tudtunk egymással megegyezni. Sokat ivott, italba menekült. Nem szeretett otthon lenni. Ha ittasan hazajött durváskodott, kezét emelte. Ezt nem bírtam, így nem lehet élni. Egész napokat se láttuk, ha jött, éjszaka jött haza. Ilyenek történtek. Inkább így élek, egyedül. Én mindent megtettem, alkalmazkodtam, de sehogyan sem volt jó. Most már azt, és úgy csinálja, ahogy akarja. Hogy azért, mert hall? Nem hiszem, hogy ez okozta köztünk a bajt, a kapcsolat megromlását, hanem a természete. Lehet, a hallás, de nem hiszem. Építkezni akartunk, de mivel így viselkedett, ebben sem közösködtem vele. Eladtuk a telket, alappal. Megfeleztük, amit együtt vásároltunk, ebből lett nekem a bérház. Sokat dolgoztam, dolgozok, és ami hiányzik még, bútor meg ilyesmi, azt kell még pótolnom. Utána beköltözöm a kislányommal. És éli, élvezni szeretném, amim van, ameddig lehet, munkám, fáradtságaim kipihenni benne.
    Csak tiszta, józan életű embert tudnék elviselni. Ha ilyen nem akad, akkor nem kell senki! Rosszal nincs emberi élet, úgy nem lehet jól élni. Inkább így élek, a kislánnyal. Beletörődtem. Azt kell elfogadni, amit a sors hoz ránk. Azért nem bízok az emberekben, mert nem szeretnék még egyszer, egy másikkal ugyanígy járni. Elég volt egyszer! Most igyekszem, meglegyen mindenem. Sokszor elfáradok, elkeseredek. De muszáj élni, csinálni a dolgokat. A hallásom is rosszabb, sokat romlott, hiába szedem a gyógyszert. Most kaptam új hallókészüléket, ezzel jobban hallok, de sokat kellett fizetnem érte, pedig kedvezményesen kaptam. Tulajdonképpen nem drága, csak én sokallom az árát, de mit csináljak, kell, mert nélküle... Nem is tudom, így is nehéz. Többet alkalmazkodok munkahelyemen, mint a többi, mint amit elbírok, de ha lázadok? A kedvem se egyforma, ha jókedvem van nevetek, ha rossz közönyös, fáradtnak érzem magam, de a munkát elvégzem! Kikapcsolódni nem tudok. Otthon szeretek lenni. Anyunál, a ház mellett van egy kis kertünk, sok minden megterem benne. Zöldség, ilyesmik. Elvégezzük a kertben a férfimunkát is, szórakozni sehová nem járok. Nincs időm ilyesmire, kedvem sincs. Mindig a munkából éltem. Nincsen barátnőm, se barátom, itthon és a munkahelyemen töltöm az időmet. Nem foglalkozok a családon kívül senkivel."

    (Befejező rész következik)