" Ki tudná megszámolni a fohászokat, amelyek a nem létező istenek felé szálltak? Az ember megteremtette  magának a segítség forrásait ott, ahol nincsen segítség, a vigasztalás forrásait ott, ahol nincsen vigasztalás." / Thornton Wilder/

Becsuktam a szemem: egy zöld-arany cikázat, bíborszárnyon suhanó, tünde-arany mosolyú szikrázat: kócos, kicsi Remény-angyal bohókán meglökte vállam, fejcsóválva szívem kezébe vette, fájdalmaim kihúzta, feltöltötte csillogós ezüst-reménnyel, nem a hamis álmokkal, nem a csalfa ígéretekkel, nem az önbecsapás fullasztó, hamis áltatásával, éteri, sőt szinte földöntúli ragyogással, gyertyaláng- tiszta életöröm áradt át rajtam, s a téren, zöld-arany cikázat, a Remény bíborszárnyú angyalkája elsuhant, csöpp mosolyt, lehullott bíborszány-tollat hagyott, s tünde-tiszta káprázatot...

Becsuktam a szemem: egy másik fajta érzéshullám: a belső bizonytalanság mindennapossá vált démona, a nyughatatlanság, vakon vágyódó szívem összes titkos kívánsága, a várakozás kínlódása, a sürgetés, az indulás kényszere, a bezártság érzése, a belső falak építése, a kör újrarajzolása, az emlékek szív-simogatása, a hiányod érzése, a hiányérzetek... aztán egy újabb szikrázat, és minden kisimul...