Aludni akarok! Fekszem hanyatt, nyitott szemekkel, nézem a tengernyi csillaggal borított eget, csak ez az iszonyatos plafon, a zárka-jellegű sötét szobában ne venné el az utolsó szálig mind. Valamikor mesélték, legkönnyebb úgy elaludni, hogy az ember tízig számol, ha a tízet eléri, már alszik is. A biztonság kedvéért én százat tűztem ki magam elé. Most éppen 47 916-nál tartok, de még nem alszom, pedig már nem is nézem a vaksötét, láthatatlan plafont, amin keresztül se csillagot, se eget nem látni. Számolok, csak számolok rendületlenül. Talán százezer környékén érzem, hogy szédülök a számoktól, és abbahagyom. Egye fene, nekem ez nem jött össze, pedig igen sokszor tízig vittem a menetet. És akkor végre elalszom…

Az első álmom egy „gyönyörűséges”, emberi izzadtságtól átitatott, mocskos matracokkal és pokrócokkal nyoszolyázott, tucatjával bezsúfolt ágyakkal teli, homályos folyosón játszódik. Jobbra-balra nyíló, kongó hálótermek idilljét tárja elém, ahol pár álmos ember félálomban lézeng egyik teremből a másikba. Hol a csodában vagyok? Kórházban, laktanya hálókörletében, netán börtönben? Nem tudom, ott még nem voltam és nem is szeretnék, de sok filmben láttam. Utóbbi mégis kiesik, itt túl lezser az élet. Mindenki ide-oda mászkál a nyöszörgő csendben, villany nélküli félhomályban. Aztán négy-öt ember „bezsúfolódik” az egyik húszágyas hálóterembe, a legnyomasztóbba mind közül, és megpróbálnak aludni.

Éjfél van. Valamikor reggel, nem is olyan soká, a személyzet biztosan tesz róla, hogy a túlzott alvás nyavalyájába ne essenek, és felcsörtetik őket. Rosszabb esetben "Ébresztő fel!" – ordítással vágják ki őket ágyaikból.

Izzadt, levetetlen zoknik átható illata terjeng a mamut méretű, őrségi hálóteremhez hasonló ocsmányságban. A bakancsok szagát is beszorítja a zárt ablakok szellőtlenítő könyörtelensége. A csend fogalma nagyon relatív. Jobbról félálomban nyöszörög valaki, a másik oldalon a sötét sarokban ketten pókereznek. Ők valami különleges éjjellátók lehetnek, mert gomolygó a homály, olyan, mint az ocsmány őszi köd, amiből egy merőkanállal akár egy tányérnyit is ki lehet meríteni.

Nem lehet tudni miért, de az egyik álomszuszék egy-kettőre felül, és három ággyal odébb veti végig magát. Fémes csörrenések hallatszanak, nyikorgó, ezeréves, szétszakadás előtti matracokat tartó fémhálók kellemetlen zaja háborgatja a sem nem alvást, sem nem meditálást, amibe belefúlni érzi magát az a néhány ember, akik maguk sem értik, hogyan keveredtek ebbe a furcsa éjszakai bizarrságba. Dünnyögőn beszélget valaki, csak úgy magában, és ráförmed egy kintről bejövőre, hogy lenne szíves elhordani magát, három hálóteremmel odébb. Annyi ágy van, hogy mindenkinek jutna egy-egy hálóterem, minek zsúfolják így túl ezt az egy szál húszágyas szobát? Már heten vannak benne! Az ablak sötétjén kinézve, a feketét felváltja a hajnali derengés, és az álmatlanságtól és fáradtságtól kimerült társaság szorongva várja, hogy ki szakítja meg álmukat. Ekkor pislákoló viharlámpával kezében, térdig csizmában, feszesen, ijesztően belép a nem várt középút. Sem hadsereg, sem kórház, sem börtön. Talán mind a három, de az első kettő mindenképp. Megjelenik egy tányérsapkás ezredes, kegyetlen keménységgel, hátára dobott fehér köpenyben, mint egy denevér. Recsegve dörren ágyról-ágyra.

Guvadt szemekkel tekint beijedt, rémült betegeire, a frászt hozta rájuk. Közeledik hozzám, lúdbőrözöm. Veríték csurog alá homlokomon, mozdulni sem bírok. A zsibbadt félálmomban nem érzem a lábamat, elfeküdtem. Kis nyílvesszők millió serege csapódik minden sejtjébe, s valami oldalba döf. Egy kulcscsomó! A fájdalomra kinyitom a szememet. Itt fekszem, a komor kép elosont. Most megnyugodjak vagy ne?! A lebernyeges gyógyító végül is eltűnt. Úgy döntök, megnyugszom. Jobbról is, balról is minden ismerős. Hasamra süt a nap. Elkezdődött egy újabb huszonnégy órás próbatétel. Felébredtem nem mindennapi álmomból.