77.

A rendszerváltás idején eléggé magamra voltam utalva gondolataimmal. Akkor már szabad volt a minket érintő problémák felvetése, igen ám, de mit és hogyan? A nyíltság gyerekcipőben járt.
    Baj van a sérült emberek megítélésével. Ezért érvényesülésüknek (esélyegyenlőségüknek?) akadálya nem is a testi állapot, hanem az általa kiváltott társadalmi gondolkodás. Az egészséges ember - úgy tűnik -, nem tudja, hogyan segítsen sérült embertársain.
    A sérültek közt különbségek vannak. A vak emberrel senki sem tapintatlan. (Bár akad ellenpélda.) A siketség olyan fogyatékosság, amellyel szemben nem ritka a durva gúny sem. (Ez sem általánosítható!) Mintha a rokkantak közül mi lennénk a rosszindulat céltáblái. „Ami a kampányt illeti, csak a látás- és mozgássérültek rokkantak? - fakadt ki a szalki siketek csoportjának titkára a rokkantak évében. - Mert a felajánlások mind nekik szólnak, a segítség csak hozzájuk érkezik!"
    Városunkban - kísérleti jelleggel - összevonták a három rokkantszövetséget. A vakoknak, mozgássérülteknek (természetesen?) több támogatás jutott - s ezt, sajnos (ismerjük a gazdag nagybácsi történetét), éreztették is velünk.
    Más. Volt, hogy a helyi kórházból a három rokkantcsoportnak ajándékként átutalt pénzen szemüveget vásároltak. Tehát csak a látássérültek jussoltak!
    Mindezt utólag tudtuk meg, miután elnökünkre „rákérdeztek" a kórházból: mire költöttük a részünkre átutalt pénzt?
    Közös székházunkból a vakok elköltöztek, miután megfelelőbb helyet találtak a nedves, salétromos falú épületnél. A hallássérültek irodájában még egy asztal sem maradt, mert az is a vakoké volt.
    Ennyit a rokkant szövetségek együttműködéséről.
    Csak azért volna ez így, mert a vak, a mozgáskorlátozott ember helyébe könnyebben beleképzeli magát az, aki egészséges? Nagyobb könyvtárakban Braille-írásos könyvek, kazettára felvett szövegek segítik a látássérülteket, gépkocsi-utalvánnyal, benzinjegy-kedvezménnyel sietnek a mozgássérültek segítségére. Mi, hallássérültek, magunk gyűjtünk felíratozógépre, hogy a tévé egy-két műsorát emberi érzéseinkben kissé megnyugodva élvezhessük.
    Az információ nagyhatalom. Joggal érezzük, mostoharokkantak vagyunk?

78.

Magyarország is csatlakozik az akcióhoz, mellyel az európai fogyatékosügyi mozgalom egymillió aláírást gyűjt, hogy a fogyatékos emberek olyan Európában éljenek, amely fellép a diszkrimináció minden formájával szemben.
    Az európai fogyatékosok azt kérik, szülessen átfogó, a hátrányos megkülönböztetést tiltó szabályozás a fogyatékossággal élők védelmének biztosításáért, az újak létrehozásának kiküszöböléséért, valamint az esélyegyenlőség megteremtéséért az élet valamennyi területén.
    Az aláírásokat szeptember 15-ig kell eljuttatni az Európai Fogyatékosügyi Fórumhoz

 
    Magyar - vagy angol, francia, német - beszéd közben az arc mozgásba lendül, amiről a csecsemők le tudják olvasni, hogy anyanyelvükön, vagy esetleg más nyelven szólnak hozzájuk.
    Eddig nem volt világos, vajon a mimika önmagában elegendő-e ahhoz, hogy a különböző nyelvek megkülönböztethetők legyenek. Whitney Weikum és munkatársai a kanadai British Columbia egyeteméről csecsemőket vizsgáltak ebből a szempontból.
    A nyelv változását a négy és hat hónapos csecsemők észlelték, ez abban mutatkozott meg, hogy arra a beszélőre jobban figyeltek, amelyik nem az anyanyelvükön szólalt meg. (m1.  Felismerik-e az anyanyelvüket a csecsemők?)
    Egy időben - kis túlzással - egy általam tisztelt, kitűnő újságíró miatt járattam a Szabad Földet. Ma is jár a lap hétről hétre, ám Bajor Nagy Ernő - merthogy őróla van szó - írásai ma már hiányoznak. Egyszer csaknem kétoldalnyi írásom féloldalnyira szerkesztette, ám így erőteljesebb lett a hetilapban megjelent művem.
    Az olvasóval A kezével beszél c. riportjából kiollózott részekkel érzékeltetném véleményét, rálátását a csenddel élők világára. (Kölcsönkenyér visszajár - tömörítem terjedelmes írását.)
    „Kretzné Tyroler Beatrix kevésbé csillogó életútkezdésről beszélt nekem. Hogy kétszer is hasztalan felvételizett a gyógypedagógiai főiskolára. Mivel pedig a nehéz sorsú apróságok pátyolgatása vonzotta, szellemi fogyatékos gyermekek mellé ment dolgozni. Így magyarázza kötődését: „Belső késztetés volt erre bennem. Már a látványuk is hatott rám. És ők nagyon sok szeretetet tudnak adni annak, aki szívvel foglalkozik velük."
    Gyermekotthonokba került Erdélyben, végül a csíkszentmártoni gyermekházban töltött négy hónapot.
    Kezembe adott egy bizonyítványt, amely szerint őt a Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Főiskola négy félévnyi tanulmányi idő végeztével jelnyelvi tolmáccsá nyilvánítja. No, ez miféle tudomány?
    Tőle tudtam meg, hogy az érintettek sértőnek találják, ha őket süketnémáknak nevezik. Szent igaz, van abban némi gúny és lenézés, ha valakire azt mondják, „süket", hogy valakinek a szövege „süket duma". Egyébként a siketek nem kis küzdelemmel megtanulhatnak beszélni. Viszont egymás között az összeköttetés legjobb eszköze az úgynevezett jelnyelv. Ez a látáson és a kéz, az ujjak különböző mozdulatain, gesztikulációin alapul.
    „Siketek és halló emberek között segítem a gondolatok cseréjét. Nem hanggal és szóval, hanem a kezeimmel beszélek."
    Amikor szellemi fogyatékos gyermekek mellett volt, ott megismert egy három-négy év körüli kisfiút, aki a családjából hozta magával a jelelést. Ő ezt nagyon fontosnak és érdekesnek találta, így támadt kedve, hogy tanfolyamon képezze magát. "Ebből senki sem tudna megélni Magyarországon. A mi családunkat a férjem tartja el, aki sikeres műszaki vállalkozó." Aztán visszatértünk a jelelés szellemi lehetőségeire.
    Meggyőzően állította, hogy ily módon akár hangulatot, érzéseket is ki lehet fejezni. Személyragokat - szerinte - használhat a „beszélő", de a siketek egymás között nem alkalmaznak ilyeneket. „Nagyon hosszúra nyúlna - mondta - egy-egy mondat átadása, átfordítása szóról jelre."
    Próbára tettem a jelelő tolmácsnőt egy kemény feladattal. A Toldi kezdő két sorát mondtam, hogy fordítsa le gesztikulálva. Ő fürgén mutogatott, ám a jelek ismerete nélkül is rájöhettem, hogy a versek íze, zamata, hangulati ereje aligha közvetíthető ily módon.
    Bámulni való a hősi küzdelem, mellyel nem kevesen a kegyetlen csönd világából a teljes élet felé utat törnek maguknak.
    Aztán megfordult a gondolataim között, hogy a magyar szókészlet milyen hányadát fogják át a jelek. A tolmácsok szókészlete - már a gesztusokkal kifejezhető - úgy két- és négyezer között lehet. És vajon beférnek-e közéjük olyan szavak, mint teszem azt, a kámzsa, kallantyú, fácán, élvhajhász, meszesedés, jancsiszög, pecsenye vagy a korhely.
    A gesztusok, tehát a jelelések használata egy külföldi tudós szerint kereken egymillió évvel előzte meg a beszédet. Az 1500-as években Spanyolországban Pedro de Ponce barát már tanított siketeket. Több mint száz éve, hogy 1892-ben egy siket nyomdász, Oros Kálmán saját költségén Siketnémák Közlönye címmel máig létező lapot jelentetett meg nálunk. És létezik egy másik újság is a sorstársakat szolgálandó, a Hallássérültek című. (Pontosítok: A Siketnémák Közlönyének jogfolytonos utóda a Hallássérültek.)
    Mindezek ellenére tagadhatatlanul fájdalmas dolog örök csendben élni. Nehéz kapcsolatot fenntartani a hallók társadalmával. Esélyt kiküzdeni a megélhetésre vagy éppenséggel a boldogulásra. Arra gondolok: bőséggel adódik még tennivaló nehéz helyzetű honfitársaink érdekében. Hisz nálunk a jelnyelvet nem fogadják el hivatalos nyelvnek, holott Svédországban, és még sok helyütt ez már nem várat magára. Ott az orvosi rendelőkben, közhivatalokban és egyebütt hivatalos jelelőtolmácsok segítik a hallássérült ügyfél és az illetékesek társalgását. Díjtalanul.
    Istenem, Istenem... Hogyan is írta egy angol bölcs? „A beszéd emberi, a hallgatás isteni, de holt és kegyetlen is, meg kell tehát tanulnunk mindkettő művészetét..."
    Meg azt is, hogy verjünk hidat leleményből, türelemből, segítő akaratból a kettő közé."