73.

 

Idézés az Önkormányzattól.

De miért? Semmi olyat nem csináltam.

Majd megmondják.

- A szomszédod, Ruganyosné Márta mama …tést tett. Megijedt, amikor reggel… erős villogást… Hirtelen odanézett, és…

Szenvtelenül, háttérbe szorítva nemhallásom tényét, igyekszik számomra érthetővé formálni a szavakat, ám így meg láthatóan kiütközik hangadási problémája. De kellene az aranykezű kis tolmácsnő!

- Elnézést. Ki járt, mikor járt, merre?

- A múlt hét… reggel. Az ablakod előtt, a kapuhoz.

- Igen. És?

- Erős villogás, csörgés… Megijedt. Hirtelen érte az egész.

- Értem már. A múlt héten egyik este sokáig dolgoztam új könyvemen. Beállítottam ébresztőórám, ami erős villogással jelez. Erre felkelek, akármilyen álmos legyek! Vagy fél óráig villog egyfolytában; nem tudom pontosan, még mindig kiugrottam az ágyból az első fényjelzések után. De most magamtól felkeltem, kávét főzni kimentem a konyhába, elfeledkeztem az óráról… Hogy a csörgése milyen zajt ad, nem tudom. Kérem, jöjjenek ki, nézzék meg! Orvos írta fel, nem érzem hibásnak magam. Hanem a múltkor, jó három hete, Márta mama meggyújtotta kertjében a gazt. Pont az ajtóm előtt. Mire észrevettem, teli volt füsttel a szobám. De már kivitte a szél. Most panaszkodjak?

A jegyző fejét rázza: nem, nem. Menjek nyugodtan haza, nincs semmi baj.

- Viszontlátásra.

Az ajtóból még visszanézek: tárcsáz.

Nem biztos, de úgy vélem, Márta mama telefonszámát.

 

74.

 

Jeltolmácsunknak segítőjét, az új jeltolmácsot nevezzük Szilinek.

  Azt, ugye tudják, mindig érdekeltek a sorstársi-, tolmácsi gondok. Miközben ismerkedek Szilivel, állandóan az motoszkál fejemben: a kéz kevésbé képes hazudni, mint a száj. Közölni akarom ezt a jeltolmácsokkal, hadd hízzon a tapasztalatuk! Konkrétum kellene. Bejött. Egy, nemrég olvasott vicc - ami jelekkel teljesen másként sülne el…

  - Vicces kérdés: mivel legel a fejetlen tehén?

  Hat szem fürkészi egymást.

  - Nos?

  - Semmivel – kapom a választ.

  - De igen. A szájával, mint a megfejt.

  Kicsit hagyom, hadd elmélkedjenek, majd felhívom a figyelmüket: míg a szó kétértelmű lehet, jelnyelven egyértelmű a kérdés. Éspedig azért, mert a fejetlen szónál vagy azt jelelem: nincs fej, vagy azt: megfejetlen. Ha az utóbbival jelzek: eleve meg vagyok fogva, ha az előbbivel: nyilván hazudtam, hiszen a kezem fejetlent mutatott. Gondolkozzatok el a példán!

 

75.

 

Érdekel Szili gondolkodása, jelnyelvkincse. Még óvatosan kommunikál, meg-megakad egy-egy kifejezésen.

Intolerancia. Kérdésemre azt mondja, siket férfival nem tudná elképzelni az életét. Háttal állva, sötétben hiába beszélne hozzá – magyarázza.

- Akkor nem igazán vagy toleráns!

- De igen. – Bizonytalan.

Meg kell győznöm…

- Egy millió körüli a magyar hallássérültek száma. Hivatalosan ez alig több félszáz-ezernél. Szövetségünk tagsága ennek elenyésző része. Nem mindenki vállalja fel sorsát.

Mellékvágány, nem tudok így mondókámra kilyukadni.

- Kérlek szépen, értelmezés, felfogás kérdése. Siket vagy?

- Nem, hallok…

- Jó, erről ne vitatkozzunk. Képzelj el egy roma-csoportot. Ha egy nem roma köztük, velük él, átveszi szokásaikat, roma életmódot folytat - maga is romává válik! Nem? Ettől függetlenül, nem biztos, hogy romának vallja magát. Köztünk élsz, nekünk segítesz a jelnyelvvel, ismered gondjainkat-bajainkat… Ennek a közösségnek vagy tagja. Vállalod?

A barna szempárban apró tüzek: igazat ad.

 

   Szövetségünk Alapszabályában többször módosították a tagfelvételi hallásküszöb dB-érték meghatározását. A határérték – különböző szempontok miatt többször változott, 30-55 kB között, a siketek és a nagyothallók között erős vitákat váltva ki. Legújabban, kompromisszum eredményeképpen 40 dB.

  De vajon a küldöttek mennyire vannak ezzel tisztában? Ezért kiollóztam: a zajteljesítményt bel-nek nevezett egységekben mérik, illetve decibelekben (tized belekben). Csakhogy az a skála, amin megadják nem lineáris (egyenes), hanem logaritmikus, és ez óriási különbség! Mert ezen 20 dB nem kétszerese 10 dB-nek, hanem tízszerese, és 30 dB nem a 10 dB-nek háromszorosa, hanem százszorosa, és 40 dB a 10-nek ezerszerese!

 

„Az emberek - amíg utol nem éri őket – nincsenek tisztában azzal, mit jelent a hallásromlás. Vannak, akik – Révész professzor frappáns megfogalmazása szerint – azt gondolják, hogy „a siket ember: egészséges ember, mínusz hallás”. Sajnos, erről szó sincs! Az ember a beszéd képességét a hallás által képes elsajátítani, a hallás az emberi civilizáció előfeltétele – elvesztése pedig, legalábbis az egyénre az emberi civilizációval és fokozatosan az emberi társadalommal való kapcsolat elvesztését jelenti. A hallásromlás, a siketség súlyos lélektani következményekkel járó és ezért társadalmi kihatású jelenség. Gondoljunk csak arra, hogy a nagyothallóval hangosan beszélünk, és aki hangosan beszél, az más érzelmi állapotban van, mint aki halkan beszél és előbb-utóbb akaratlanul is ingerült lesz. A nagyothallóval való érintkezés fárasztó, a siket ember elszigetelődik a társadalomtól, a családjától is, kóros lélektani állapotba kerül, végül lelki elszegényedés, sőt üldöztetési téveszme következhet be.

A siketség olyan fogyatékosság, amellyel szemben nem ritka a durva gúny sem. Egy vak és siket beteg azt mondta: a siketségétől sokkal többet szenved, mint vakságától.” (Pető Gábor Pál)

 

Egy bekezdés erejéig kitérek arra, hogy a siketek, különösen az életben, az emberek között kevésbé figyelők, nagyon szegények a - hogy úgy mondjam - lelki fegyverekben. Nem annyira a beszédképességük, hanem a „mit mondjon erre?”- kérdése bénítja meg lelki készségüket. Visszavágás? Menekülés? Békítő egyetértés? Lázító hallgatás? Milyen szavak, fogalmak, milyen hangsúly kellene? Ilyenkor hiányoznak nagyon azok a „szavakból elcsípettek”, amelyek a hallókat gyerekkoruktól végigkísérik.

        

76.

 

A Teletext Hallássérültek oldalai automatikusan peregnek. Ha engem érdeklő oldalra érünk, megállítom a lapozást, mint most is.

„Keresek olyan sorstársat, aki lakhatásért cserébe, ellátna. Nyolcvan éves, egyedül élő siket ember vagyok. Van két szobám, a kisebbiket, a rezsi-költségekről megegyezve, odaadnám vásárlásért, takarításért cserébe. Találkozunk, megbeszélünk mindent személyesen a nyugdíjas összejövetelen a Szövetségben, minden csütörtökön. Bárány Zoltán.”

Előttem Zoli bácsi vékony alakja, komoly, értelmes arca… Kezében nyitott újság, a lapon tizenkilenc évesen megjelent első versem. Meleg, dicsérő szavakkal ajánl a budapesti csoport vezetőség-választóinak figyelmébe.

Nem hiába ajánlott.

Ő volt a csoportelnök.

Régen volt.

Az idő gyors, az élet rövid.

 

Egyre több szó esik mostanában a siket ember „füléről”.

Hogy valójában mekkora áldozatvállalásra képesek ők, a jelnyelvi tolmácsok, álljon itt egyikük leveléből – engedelmével - szerkesztett vallomás.

A törökverőci D. Fruzsina szívvel-lélekkel végzett, nagyon komolyan vett hivatása csaknem tragédiába sodorta, családjával együtt. És pont akkor került ő is kórházba, amikor én - szívgörccsel.

„Az elmúlt időszakban, pontosabban az elmúlt négy évben sok gond szakadt a nyakamba, mind szakmai, mind magánéleti gondok. A mindennapos, feszített tempó, az egymást érő tolmácsolási esetek, a plusz teherként nyakamba szakadt papírmunkák (pályázatok, jelentések stb.) nem tett igazán jót a családi életünknek, és az egészségemnek sem.

Családom az én munkámnak rendelte alá magát, hogy teljes erőmmel a hivatásomra tudjak koncentrálni. Éltem ezzel a csendes gesztussal. Hajnalban keltem, korán indultam otthonról, egész nap úton voltam, folyton rohantam, és ha éppen nem tolmácsoltam, akkor mindig a telefonon lógtam. Későn értem haza, hiszen sokszor voltak késő délután kezdődő megbeszélések. Hazaérve, gyorsan bekaptam valamit, megfürödtem, és beültem a számítógépbe, hogy a papírmunkákat meg tudjam csinálni, határidőre. Rendszeresen kora hajnalban feküdtem, késő hajnalban keltem. Napközben mindig, mindenkihez volt jó szavam. Magamra nem gondoltam. Se fejfájásra, sem hasfájásra, nem maradt időm, energiám, csak a munkára. Ha valami elképesztő véletlen folytán éppen otthon voltam egy vasárnap, akkor sem tudtam semmi másról beszélni, csak a munkámról. Úgy éreztem: érdekes és fontos, amit csinálok, mozgalmas, értékes életet élek.

Valójában jól éreztem magam így, mert szükség volt rám. A nap minden percében azt éreztem a felém áradó jelzésekből, hogy fontos vagyok; fontos a véleményem, fontos az, hogy én legyek ott, hogy én segítsek. Felnéztek rám, értékelték a szakmai tudásomat, nagyra tartották a véleményemet, és mindig mindenben számítottak, és valóban számíthattak is rám. Én pedig meg akartam felelni, és a tőlem telhető maximumot kihozni magamból. Sikerült!

Egy idő után észrevettem, hogy otthon, a családban – már amikor persze otthon voltam -, mindig én beszélek, mesélem az élményeimet, a sikereimet, a kudarcaimat, a többiek pedig hallgatnak. Zavart, hogy mindig csak velem történik valami, és úgy láttam, hogy a többiek élete egyhangú és unalmas. Lassan hiányérzetem támadt, de nem tudtam megmagyarázni miért. Próbáltam bevonni őket, vinni a fiamat, páromat a programokra. De ők nem érezték igazán jól magukat abban a közegben, amiben én otthon voltam, „lubickoltam, mint hal a vízben”. Másba nem igazán tudtam bevonni őket, hiszen a papírmunkákban nem tudtak segíteni, a programokon viszont mint kívülálló idegenek mozogtak. Csak az én kedvemért. Ezt pedig igazán nem várhattam el tőlük.

Elhatároztam, hogy nem terhelem őket a szakmai, munkahelyi gondjaimmal.

Elhatározásomat sikerült betartanom. Minden olyan dolgot, ami a szakmával és a mindennapjaimmal volt kapcsolatos, kizárólag olyan emberekkel beszéltem meg, akik benne voltak ebben a munkában valamilyen szinten. Ők tudták, pontosan érezték, miről beszélek, mi okoz nekem gondot abban a szituációban, miért nehéz továbblépnem, miért rágódok olyasmin, ami miatt más ember éppen csak a vállát rántja meg.

Észrevette, Tibor, hogy amit eddig leírtam, sem a háztartás gondjai, sem a család, a fiam, a párom örömei-gondjai, sem anyósom, sem a szüleim egyetlen egyszer sem szerepelnek? Igen. Ez nem véletlen, mert a valóságban, az életemben sem volt helye. Egyszerűen nem vettem részt az életükben. Nem volt rá sem időm, sem energiám. Kimaradtak mindennapjaimból a családi kirándulások, meghitt vacsorák, összebújások. Ezeket a dolgokat nyűgnek éreztem, és igazán nem hiányoztak. Annyira fontos embernek tudtam magam, rohantam, számítottak rám és csak rám, hogy nem engedhettem meg magamnak azt a luxust, hogy holmi vacak családi vacsora miatt kiessek valami igen fontos, hallássérülteket érintő programból. Ahol számítanak rám, és amikről nem érdemes beszélni otthon, hiszen úgysem értenék meg.

Aztán egyik nap felhívott a húgom: anyuhoz mentőt kellett hívni, bevitték a kórházba, szeretné, ha meglátogatnám. Villámgyorsan előkaptam a naptáramat, láttam, csak egy hét múlva tudnék utazni. - Te tudod – mondta a húgom.

Ez a mondat szíven ütött. Hiszen én el akarok menni, meglátogatni anyut, de hát mikor?

Kérdi a párom:

- Most mit akarsz tenni? Meglátogatod?

- Persze, de vannak dolgok, amiket nem tudok másra testálni. Talán hétvégén szabad leszek.

Nem szólt semmit, csak bólintott.

Ebben a mozdulatban minden benne volt! Hogy nem lepte meg, hogy nem számított másra, hogy engem nem érdekel az egész…

Nagyon mérges lettem, elöntött a düh.

Úgy éreztem, igazságtalan velem, és nem csak ő, az egész élet!

Kiabáltam, dühöngtem.

Fortyogtam magamban, képtelen voltam elaludni.

Az ezt követő napokban tiszta idegbeteg voltam. Minden erőmet, idegzetemet megfeszítve próbáltam megfelelni, teljesíteni, miközben belül rágott az aggodalom, és úgy éreztem, hogy senki nem érez együtt velem, mindenki csak engem hibáztat.

Sajnáltam magam.

Egyik reggel, már éppen indultam munkába, furcsa zajokat hallottam anyósom szobájából. Igaz, már napok óta nem beszéltünk, de mégis benyitottam hozzá. Nagyon rosszul volt. Azonnal orvost hívtam hozzá, kórházba küldte.

Mint utóbb kiderült, szerencse, hogy ilyen gyorsan kórházba került. Senki nem volt otthon éppen.

Betelefonáltam a tolmácsirodára, hogy nem tudok menni.

Biztosítottak, ne aggódjak, nem lesz semmi gond.

Ültem a kórházban, anyósom ágya mellett. Néztem őt, és eszembe villant egy másik kép. Az édesanyám ugyanígy fekszik valahol egy másik kórházban, és az ő ágya mellett nem ül senki, beszélni sem tud senkivel…

Elkezdtem zokogni, nyeltem a könnyeim, s éreztem, azonnal el kell mennem, látnom kell anyut, aput megölelni, mert máskülönben megtébolyulok.

Egy hét után - Istennek hála - mindketten kikerültek a kórházból.

Dolgaim megsokasodtak. Tolmácsolás mellett el kellett látnom szüleimet és anyósomat. Volt úgy, délelőtt tolmácsoltam, délután utaztam Sügérvárra, másnap délelőtt bevásároltam, megfőztem, délután Habatortán tolmácsoltam, este mentem haza a családomhoz.

Ezekben a feszült napokban döbbentem rá: saját családomban kialakult egy életritmus, amiből én teljesen kimaradtam. Ha itthon voltam, akkor sem vettem észre, nem vettem részt benne. Megoldják nélkülem az életüket.

Ekkor felébredt bennem az aggódás: talán nekik nincs rám szükségük?

Nem mertem megkérdezni, nem akartam tudni a választ.

Igyekeztem még sokkal jobban megfelelni. Maximálisan vittem a tolmácsszolgálatot, részt vettem mindenütt, ami számít, és minden erőmmel próbáltam minél többet otthon lenni.

Ez így együtt, persze nem ment.

Lelkifurdalásom többirányú lett. Amikor dolgoztam, bántott, hogy otthon keveset vagyok.

Ha otthon voltam azon járt az eszem, minden rendben mennek-e a dolgok Habatortán, féltem, lemaradok fontos találkozókról. Amikor tolmácsoltam folyamatosan gyötört a lelkifurdalás: idegeneknek segítek, szüleim másra szorulnak. Ha a szüleimhez mentem: otthon van a fiam, a férjem, nem lehetnek velem.

Otthon gyűltek a tennivalók, rám várt a mosás, vasalás, takarítás…

Egy évig toltam magam előtt mindezt.

Néhány tolmácskollégám, barátnőim kérdezgették: minden rendben van-e nálam, de nem akartam őket magánéleti problémákkal terhelni. Mindenkinek megvan a maga baja.

Aztán hirtelen jött a sors-számla: egyik napról a másikra kórházba kerültem.

Teljes hónapig lábra sem tudtam állni. Műtét követett műtétet.

És láss csodát: Habatortán mindet megtettek a kollégáim! Az élet ment tovább.

Ez így nem mehet! Mikor kijöttem a kórházból, összeült a családi kupaktanács - hogyan tovább? Hivatásom felborította az életünket, egymástól elsodort, meglazította a köztünk levő köteléket, felszippantotta az erőt, ami egy családot összetart. De én nem tudok, és nem is akarok tolmácsolás nélkül élni, nekem ez az életem! Szükségem van rá, mint a levegőre, a szüleimre, a fiamra, a páromra… Tehetetlenül ültem és zokogtam. Meg akartam halni.

Családom felajánlotta: ha nekem ez ennyire fontos, költözzek Habatortára, éljem ott az életem, és ők majd néhanap, amikor ráérek, meglátogatnak…

Ekkor omlottam össze teljesen.

Újabb családi kupaktanácsot követően munkaadómmal beszéltem, kértem, engedélyezze, hogy napi négy órában tolmácsolhassak.

Nem engedélyezte.

Felmondtam, és szabadúszó lettem.

Számlára dolgozom, és azokat a feladatokat vállalom el, amelyeket el tudok vállalni.”

Vissza a bloghoz

Új hozzászólás Frissítés