68.

Ifjú-, felnőtt-, időskor, Ószövetségi-, Újszövetségi rész – korszakokra osztjuk életünket, a Bibliát, Földtörténetet, mindent. Megszakítani legnagyobb ellenfelünk, az idő folyamatos végtelenségét?

  Lelkiállapot-korszakaimról elmélkedem.

  Kamaszkori gyötrelmeim a hallás hiányának felismeréséből adódtak: miért éppen én nem hallok a sokak közül, akik köröttem élnek? Szülőfalumban egyedüli nemhalló gyerek, micsoda igazságtalanság velem? Kérdés szült kérdést. Ki ismeri sajátos gondjaim? A vizuális úton történt felismerések, jól tudtam, csak részét jelentik a valóságnak. A sérültség kikezdhető. Repedés a kavicson, oda nem illő szó a versben, gombostűnyi lyuk a léggömbön. Pici hiba, ám rámehet az egész.

  Hányódást éreztető korszakom; a kikötőbe közelítő vitorlás hajóé, amit a meg-megújuló szél minduntalan visszaűz a tengerre, s hiába minden, képtelen révbe érni. A társadalomban csak fizikailag voltam jelen, gondolatáramlást, hír- s hangözönt nem élhettem. Szerencsére túl tudtam tenni magam negatív élményeken, kedvezőtlen benyomásokon. Hitem a jóravaló emberekben, a világban, erősnek bizonyult.

  Majd elért a kíváncsiság korszaka. Hátsó szándék nélkül kérdeztem bele a beszélgetésekbe. Ha hallanám, kérdezés nélkül tudnám… Hiába égettek a „miközödhozzá” tekintetek. Megismerkedtem okfejtésekkel, vélemény-különbségekkel, észrevettem a beszéddel történő kendőzést, az igazi szándék elleplezését. Napilapokra, könyvekre olyan szükségem volt, mint a kenyérre.

  S ma, túl életem felén? Ha egy film nem eléggé cselekményes, dühít, miért nem feliratos? Tévé-híradót nézve, szeretném azonnal tudni, mit mondott az a fontoskodó, akinek arcát, gesztusait látom csupán. Manapság lekésni komoly veszteség! A bizonytalanság szorongást, kiszolgáltatottság érzetét kelti, hiszen az információ: hatalom. Eszembe jut, kit illetek szemrehányással és miért? Amiről szó volt, bár nem értettem, de bármikor, bárkitől, a holnapi újságból megtudhatom.

  Érzékeimben, gondolataimban él, lüktet a világ.

  A történelemből azt a tanulságot vontam le, ismétli önmagát, de mindig iszonyúbb, mert fejlettebb fokon ismétlődik, ami jön. Már nem annyira magam-magunkat, hanem inkább a jövő hallássérültjeit szánom; hová jutnak az egyre erősebben áramló információk sodrában?

  Nyugodjanak bele az esélyegyenlőtlenségbe?

  Márpedig így nincs béke annak, aki más, aki különbözik a többitől, és akinek toleranciát kell várni az ún. épek társadalmában. A béke az szociális parancs!

69.

  Néhány gondolat „A magyar jelnyelv szótára” c. kiadványból.

  „A magyar jelnyelv a magyarországi siket közösség természetes nyelve. Ez a közel 60 000 fős csoport nem azonosítható a siketekkel, hiszen vannak nagyothalló, sőt – bár csak elvétve – tökéletesen halló tagjai is.

  A hallóideg,  vagy az agy működési zavara kismértékben vagy egyáltalán nem gyógyítható.

  Siket szülők gyerekei, siketekkel dolgozó tanárok, szociális munkások, tolmácsok - ők, bár hallásbeli fogyatékosságuk nincs, mégis siketnek érzik magukat a szó egy speciális értelmében. Minthogy jól ismerik a siketek nyelvét, kultúráját és magukat a siket embereket, nemzeti azonosságtudatuk mellett siket identitást is kiépítettek magukban, a magukénak érzik és segítik ezt a közösséget.

  A siketség elsősorban nem fizikai fogyatékosságot jelent, hanem azt a tényt, hogy valaki ennek az adott nyelvi és kulturális közösségnek a tagja. A közös nyelv, a közös kulturális örökség, a közös élettapasztalat és a közös identitástudat kapcsolja össze ennek a csoportnak a tagjait, nem pedig fogyatékosságuk és „korlátolt kommunikációjuk”, ahogy a hallók sokáig gondolták.  A siketek többsége soha nem ismerte a hangok világát, így nem is hiányolja azt, csupán a hallók hozzáállása miatt kerül rendszeresen hátrányos helyzetbe.

  A magyarországi siketek körében a magyar nyelv és a magyar jelnyelv anyanyelvi szintű ismerete jelenti a kétnyelvűséget.

  A siketek életük első öt-hat évét általában a világtól elszigetelten, érzelmi és szellemi támasz nélkül élik le. Minden információt maguknak kell leszűrniük a külvilágból, mert nem tudnak kérdezni, és nem értik a szülők magyarázatait. Becslések szerint ilyen helyzetben van a siketek 90 %-a.”

70.

A befogadásról, partnerségről, együttműködésről, a diszkrimináció elleni fellépésről szólnak majd a következő évek - jelentette ki Kiss Péter.

  A 2007 – egyenlő esélyek mindenki számára európai év magyarországi nyitórendezvényén a szociális és munkaügyi miniszter azt mondta, hogy partnerek azok lesznek, akik el tudják fogadtatni a társadalommal, hogy a diszkriminációt meg kell szüntetni. Minden embernek joga van az egyenlő bánásmódhoz – jelentette ki Kiss Péter.

  A többi között az akadálymentesítést, s a foglalkoztatás növelését jelölte meg a miniszter az idei célokként.

71.      

Két hallássérült nőt ütött el egy autó Nyíregyháza határában, egyikük belehalt sérüléseibe.

  A 67 és 66 éves nő pénteken este ment át az úton. A 67 éves asszony olyan súlyos sérüléseket szenvedett, hogy a kórházba szállítás után meghalt.

  A másik gyalogost is kórházba kellett vinni, Nyíregyházán ápolják.

72.

Anyám ír.

  Régi novellám. Nem publikált. Anyám elvesztése még mindig fájó hiány.

  Egy fedél alatt élünk. Anyám gyakorta láthat írás közben. Papirosok fölé görnyedek, tollért, ceruzáért nyúlok, türelmem fogytán felállok a székből, sétálok nehéz gondokba merülten. Élem az írást! El-elnéz töprengéseim közben, hallgatja az írógép-billentyűk leütésének sorozatát.

  Anyámat - sokszor észrevettem -, nevetésre ingeri buzgólkodásom.

  - Nem kell ez – kérdi reggelente, az előző napi papírgombócokra mutatva. Intek, hogy nem. Tűzifa alá rakja, gyújtósnak.

  Nemrég a könyvtárból jöttem haza, néhány szóval ecsetelem búvárkodásom eredményeit, mutatom az újonnan kihozott könyveket.

  Váratlanul ér anyám kérdése:

  - Szeretsz olvasni?

  - Persze. Halláspótlék.

  - Akkor jó – nyugtat meg.

  Éppen ettől fogok gyanút!

  Lapozgatok. Késő délután, idilli hangulat. Anyám kitakarított előbb, most pedig:

  - Amiről írsz, megtörtént vagy kitalált? – kérdi.

  - Bármelyik lehet, akár vegyesen. Hitetősége a lényeg.

  - Tehát nem valóságos – csalódott arckifejezéssel veszi tudomásul.

  Lapozok újra, bele-beleolvasok… valami nem hagy nyugton. Becsukom a könyvet, anyámra nézek.

  Elkapja, állja pillantásom.

  - Volna még kedved?

  - Hogy értsem?

  - Olvasnál még kicsit.

  Nem egészen értem, eddig magamnak olvastam, csendben…

  - Olvashatok… - jelentem ki tanácstalanul, kényszeredetten.

  - De nem ezekből a könyvekből!

  - Hanem?

  Anyám füzetet tesz elém, felhajtja fedőlapját.

  Megértek mindent.

  - Már régen akartam szólni – mentegetőzik.

  Bírálatot vár, de sürgősen.

  Miközben olvasom anyám írását, sok jó-rossz tapasztalatom eszembe jut. Bíztassam? Lebeszéljem? Nem tudok alkudni, ami rossz, az rossz.

  Anyám írása a nyelvtani szabályok szerint bizony gyengécske. A helyesírással hadilábon áll, pedig ezzel tökéletesen tisztába kell lennie annak, aki írással foglalkozik. A pontosan használt írásjelektől él, lélegzik a gondolat.

  Anyám csak két osztályt járt. Tanyára került, rokonhoz. Háziállatokat gondozott, kislány korától önállóan élt. Folyt egyszerű élete sora, ahogy a történelmet alakítók önkénye engedte, akik talán nem is embernek képzelve magukat, küzdelemre késztetik, tragédiákba taszítják nemzetük fiait.

  Nincs jogom lebeszélni!

  De miért most szánta írásra magát, a nyolcvanadik évében? Milyen rejtett erők, elfojtott vágyak törnek felszínre, az írást választva önmegvalósító eszközül?

  Anyám vár.

  - Hát nem hibátlan – kezdem. - A sztori jól szerkesztett, érdekes legyen! Ennek a befejezése gyenge – veszem elő egyik írását.

  Anyám tiltakozik:

  - Így történt, hogy fejezhetném be másképpen!

  Példákat hozok fel, érvelek. Könyvekből citálok részleteket.

  - Milyen szépen meg van írva – ámul anyám.

  - A jó írás titka az átírás. A stílus – magyarázom tudálékosan.

  - Ezt azért mondod, mert irigy vagy! Nem firkálok összevissza, nem gyűrök papírgombócokat, mint te!

  A füzetet szinte kitépi kezemből, megjátszott gőggel, mert azért erősebb benne az szeretet, hátat fordítva, méltóságosan elvonul.

   Mindenkinek van egy regénye – tartja a mondás. Anyám, amikor csak ráér, leül a kockás füzete elé és ír. Rögtön van hangulata, témája. Aggály nélkül, magabiztosan ró sort sor alá. Néha megáll a tollforgatásban, jólesően töpreng, keresi a megfelelő szót, s ha megtalálta, elmosolyodik és ír tovább.

  Szeretető pillantása azt mondja: hiszen ez egyszerű! Gyötrődés, kitalálás, szabályok, átírás – ugyan! Tanulhatnál tőlem!

  Jelenleg is egy történetet vet papírra.

  Azt hiszem, regényről álmodik.