" Tudtam, hogy az élet nekem néha könyörtelennek tűnt, és voltak szerelmek, amikor tényleg úgy éreztem soha nem fogok kigyógyulni belőle..." / Francois Sagan/

Fura érzés, mert sosem ugyanolyan, mégis rendkívül ismerős, bizsergető, fájó, szívszorító, mégis valahogy mindenkor más... a hiányérzetek újból átsöpörnek rajtam, félek, de már nem az ősi titkos rettegéssel, hanem a valami történni fog érzésével, nyughatatlan vagyok, mégis újból a körbe zárom magam, félek, mert valami vár rám és nem tudom, csak érzem, hogy jó, a változás itt kerülget a körön kívül, édes szellőt bocsájt rám, részegítő újnak varázsillatát, a hiányérzetek újból átfolynak rajtam, mégsem hagynak nyugtalanító ürességet csak felfokozott várakozást... az öröm és a fájdalom ugyanúgy átfolyik rajtam, a sírás és tiszta örömteli nevetés szintén, félig a hormonok játéka, félig az oly ismerős belső bizonytalanságé, a botladozásé, a benső mosolyé, a gyöngykönnyektől fátyolosan csillogó szemeké, a bánat kiáramlása, a a csendes boldogság letisztult áramlása. Az állandó kettősség, az Ikrek jegy átkai, a mázsás lélek-köveket cipelő ötven kilóm hegynek fölfelé kapaszkodva az éles sziklák közt a puszta, sivár hegytetőn körbenézve a cél messze ködös párában pulzáló fényreklám, időnként csalfán elbújik, néha előretör, hív, csalogat, üzen, hogy ne adjam fel álmaim soha, ne adjam fel és meg önmagam. a kövek lehúzzák szívem, tele vannak kimondott szavakkal, meg nem változtatható történésekkel, kopott fényképeken átragyogó lélek-pillanatokkal, könyvek üzeneteivel, zenék, édes jazz, borongós blues álomképeivel, versek suttogásával, álmok nyugtalanító üzenet-jelzéseivel...