Augusztus végén, azon az állomáshelyünkön, ahonnan már a sárhalom-csávosdi színház várta a társulatot, levelet kaptam Vicukától.
    Ugyanaz a rondírás, és az illat is ugyanaz. Reszketve, szívdobogva bontom föl. Ezeket olvasom:
    „Arra kérem, ha megteheti, szerződjék más társulathoz, ne jöjjön Sárhalomra ebben az idényben. Majd jövőre. Nagyon kérem, ha ezt megteheti, tegye meg értem.”
     Elsápasztott a levél, de az okát tudtam. Szálláscsinálóim teméntelen locsogása között hallottam tőlük, hogy a sárhalmi főjegyző büszke, boldog apa lesz. Vicuka tehát nem akarja, hogy őt állapotosan lássam.
    De hát, a szerződésemet már nem bonthattam fel.
    Iskolásgyerekek rajával telt meg Sárhalom minden járdája, amikor színtársulatunk hirdetményei megjelentek az első előadásunkra, és mi magunk elhelyezkedtünk a nemes városban.
    Amint a fogadóban a fölülmúlhatatlan sárhalmi vörösből az első fröccsöt lenyeltem, az étteremben egy vendég és a főúr a következőket tárgyalja:
    – Mindenki sajnálja ezt a gyönyörű fiatal menyecskét. Mert ez szörnyű nagy baj. Az anya fájdalmai túl korán jelentkeztek a szerencsétlenen. Csak szeptember végére vagy október közepére volna esedékes a gyerek. Ha koraszülés forog fönn, akkor még a héthónapos is kevésbé veszélyes, mint ez a nyolcadik hónapban való. Belepusztulhat könnyen az anya is, a magzat is. A főjegyző őrjöng. Már vagyont fizetett ki, hogy a fővárosból hozzon gyorsan orvostanárt a vajúdáshoz. De az már elkésik, azt rebesgetik!
    A fröccsös pohár a földre pottyant elerőtlenedő ujjaim közül. Csak ez a kis baleset óvott meg attól, hogy el ne ordítsam fájdalmamat, és kérdezősködésbe bocsátkozva, megszegjem Vicukának adott becsületszavamat.
    Hirtelen döntöttem. Ígéretem nem vonatkozhat Csicsa nénire is, aki viszonyunkat ismeri, sőt összehozta.
    Iramodtam ki a szőlőbe hozzá.
    Hogy valaki a polgármesterék vincellérnéjét, Csicsa nénit keresi, az ugyan semmi feltűnést nem kelthet…