Letűri kalapját, távolban kutató, bizonytalan tekintettel szakállába túrva. A rengeteg kellemetlenség után, most először érzi, hogy van pozitív töltete is az életnek. Tele van zsigerélménnyel, mert - és betart egyet a veszélyérzetnek farát megemelve -, büszke kontaktlencséinek tökéletességére. Magában sem csalódott, amikor nem felejtette el, indulás előtt illeszteni a két láthatatlan látásjavítót.
- Eső volt ma, itt kutykuruttyol mellettem egy levelibéka is. Úgy emlékeztem, zöld színűek, de ez piros.
Lenyúl, még mindig dermedten tartott középső ujjával, rápiszkál és nem ugrik el. Még jobban megbillegteti és a puha érzés, átmeneti lelki zavart kelt benne. Felordít az önértékelés hiánya is és kontaktlencséire sem annyira büszke már. Letépi az ott viruló pipacsot, amelyik hogy, hogy nem, nem ugrál el brekegve és belehallgat a mező csendjébe. Gyerekkorából teljesen úgy emlékezett, hogy nyuszkák ugrálnak, lepkék röpködnek, dongók döngicsélnek, esetleg a szél fújdogál, különben vágni lehetett a csendet. Elgondolkozik, hogy mi ez a rettenetes lárma? Olyan, mint amit egy szétgömbölyödött, túltáplált pók hálója fogott be!
Biggyesztett ajakkal mondaná, bőőőő...De férfi ilyet nem tesz, csak felsikolt csendesen, illemből a dobhártya szaggatás határától lejjebb.
- Ott egy fa! Gyerekkoromban annyit másztunk, én most felmászok!
Gondolta, meg is próbált a csúszós villanyoszlopon feltornázni, de úgy huppant vissza, mint túlérett alma a fájáról. Motorzúgást hallott.
- Nem tudtam, hogy a réteken ennyi - egymással össze nem csengő -, több ütemű jajgathat, mint ezek a hatalmas testű ismeretlen élőlények. Közelítenek jobbról, balról és a hátam mögött is jönnek. Csodásan süt a nap, legalább ennyi örömöm van a rettegésben.
Tekintett a csúszós oldalú villanyoszlop tetején, szolgálatkészen közvilágító égőre. Kezdett félni. Minden egyéb hangot hallott, dübörgő zenét és mintha vaddisznók is röfögnének... Lehajolt a földre, még egyszer kitapogatta a pipacs-levelibéka helyét és pottyant. Előbb az egyik, aztán a másik, szépen egymás után.
- Lencséim vesztésével végem - gondolta -, ebben a sötétben, ami a verőfényt felfalta, sosem találom meg őket. Kutatott, keresett és minden olyan, de olyan éles körvonalú, jól kivehetővé vált, hogy maga is meglepődött.
- A mindenit! Itt vagyok a park közepén és már-már éjszaka. Jönnek, mennek az élet első rejtelmeivel ismerkedő párok, a két érintő úton az ilyenkor megszokottnál vadabban hajtanak a járművek is. Zene szól és minden, ami egy város kellős közepén folyamatosan juttatja eszedbe, hogy nagyon messze vagy a természettől.
Bánkódott, hogy elveszítette a maga sem tudja honnan kecmeredett képzetét, melynek értelmében, egy gyönyörű mező kellős közepén, egy szál egyedül fürdőzik a tiszta természet gyönyörében. Aztán szemeihez kapott.
- Mit csináltam, mitől látok ennyivel jobban? No, próbálkozzunk a szemüveggel!
Benyúlt belső zsebébe és hihetetlen szerencséjére, megtalálta a két szerencsétlen lencsét. Bár nem volt rájuk írva és első ránézésre nem is olyan könnyű megkülönböztetni, de felesége lencséit illesztette. Most már világos, hogy miért látott olyan pocsékul. Levette a szemüveget, még egyszer körülnézett, aztán le a földre. Rá kellett döbbennie, hogy nincs is szüksége ilyen alkalmatosságra, hiszen csak homályosítják, különben majdnem tökéletes látását.
Megszegte sok évtizedes fegyelmezettségét és tépett egy csokornyi, tüskés pipacsot. Így, mindenféle lencse nélkül, már jól látta, hogy rózsák. Húsz év után, először tért virággal párja elé.