De akár hihetetlen, akár nem, az egész édeni titkomnak már az eszméje, elindítása, megszervezése, megóvása egy rajta egészen kívülálló, igazán önzetlen személytől származott és függött mindvégig.
    Ez, a vincellérné, a kuruzsló asszony, Csicsa néni volt.
    Két édes ölelés között, Vicuka néha gyönyörű két fekete szeméből könnyet csorgatva mesélte el nekem ennek a jótevő boszorkánynak életét és működését.
    Csicsa néni, amikor megesett, képzelhetni, hogy nem lehetett más, mint egészséges, viruló,fiatal teremtés. Ha egyszer magának a polgármesteréknek lett méltó arra, hogy a tejeapadott polgármesterné kisbabáját szoptassa.
    Vicuka dajkája aztán, már a züllés útján, az éjjeli intézetben, nem akart beletörődni végzetébe.
    Ezek a nyilvános házak akkoriban hatóságilag támogatott, aljas fortéllyal bilincselték magukhoz a keblükre jutott szerencsétlen női rabszolgákat. Kötelezték őket az olcsó, cifra rongyok viselésére. Ezekért uzsoraárakat számítottak a szerencsétlen nőknek. Belevitték őket az ivásba, a dohányzásba, a játékba a rendes ellátási számlájukon felül. A fülig eladósodott lány aztán az adósságával terhelten került egyik éjjeli barlangból a másikba, mint az igavonó barom a hámjával.
    Ha csak adósságról volt szó, a szökés nem von maga után büntetőjogi, csupán polgári eljárást. De azt a lányt, aki az intézet ruhájában lépett meg, mint tolvajt üldözhették.
    Ez volt a Csicsa néni esete.
    Megszökött Sárhalomra. De ott egy nap lopásért kereste a csendőr. Meg is találták őt. Mindenesetre odakentek neki néhány pofont. Mert ez már az eljáráshoz tartozott. A vádlottat meg kellett félemlíteni, hunyászítani, puhítani. Aztán maguk közt, megszíjazott csuklóval kísérték a csendőrőrsre Csicsa nénit.
    Útjok a városszéli sétányon, az Elemér-sétányon vezetett át. Verőfényes délután volt. A sétány útjain, terecskéin hemzsegett a gyerek és gyerekkocsi meg személyzetük. Vicukát is odatolta pesztonkája a sétányra.
    Csicsa néni megismerte a polgármesterék gyerekkocsiját. Kiugrott a két csendőr közül, és futásnak eredt. Sikongva térdelt le a kocsi mellé. A kis Vicuka a rémülettől szintén sivalkodásba kezdett. A pesztonka szintén sikított. A csendőrök ordítoztak, és rángatták és rugdosták fölfelé Csicsa nénit a gyerekkocsitól. De ő is üvöltötte körül ártatlanságát.
     Csődület támadt.
    A polgármester és ifjú neje szintén kisétáltak a gyerekkocsival. A zenebonára odasiettek a csődülethez. Talán nem avatkoznak bele az igazságszolgáltatás rendelkezéseibe, és sorsára hagyják rossz útra tért dajkájukat. De egyik csendőr, a polgármesterrel szemben, pont az Elemér téren, a nagyatyjáról elnevezett téren, pökhendi hangot ütött meg. A szolgabíróság
     megföllebezhetetlen utasítását emlegette.
    Ez lett Csicsa néni szerencséje.
    A sárhalmi rendfönntartó karhatalom szintén csendőrökből állt. A polgármester saját felelősségére és a hatásköre alá rendelt csendőrtiszt közbejöttével kiszabadította volt dajkájukat a csendőrök markából.
    Aktázás kerekedett az ügyből. Sőt aztán komoly botrány. A helybeli lap csemegének írta meg a cikkét, a nyilvánosházak vérlázító rabnősanyargatásáról. Úgyszintén a megszervezett kerítésről.
     Egy fővárosi közlöny is átvette a cikket… Csicsa néniből híres nő lett.
    A polgármestert mint emberbarátot ünnepelte a sajtó. Csicsa néni helyett néhány ügynököt és a kerítőnőjét tették hűvösre.
    A polgármesteréknek aztán illett gondoskodniok védencükről. Szőlőjükben helyezték el Csicsa nénit. Nemsokára aztán férjhez ment egy tutyi-mutyi, iszákos, özvegy vincellérhez, aki mellett meg is maradt.