- Édes Vilmám, emlékszel, amikor 65 éve, itt, ebben a parkban kértem meg a kezedet?

- Lehet azt elfelejteni, egyetlenem? Most is lángba borul a szívem, ha visszagondolok. Annyi minden megváltozott, fel sem ismerném az akkori szememmel a környezetet, de ezt a parkot legalább békén hagyták. Most is olyan szép idő van... Ez a zsongó tavaszodás...

- Vilmám édes, ősz következik most, épp október végén vagyunk.

- Ha te mondod, Gáspárom! Hogy kiment a fejemből, kicsit megszédültem. Nem úgy érzem magam, mint amikor szerelemtől ittasan, bódultan repültünk együtt, olyan gyenge vagyok.

- Le kellene ülnünk egy padra, kicsit pihend ki magad, kedvesem! Ne hívjak segítséget?

- Á, dehogy! Nincs szükség segítségre, csak picikét szédültem meg és egy érdekes képet láttam.

- Mikor, kedves? Amikor a galériában jártunk vagy a televízióban?

- Nem olyan képet...

- Akkor fényképet, nem?

- Nem. Úgy bevillant egy arc. Már láttam, ismerem valahonnan, nagyon régről, csak nem tudom még azonosítani, de gondolom... Veled még nem fordult elő ilyen?

- Nem, de szoktam emlékezni sok elment barátunkra, rokonunkra.

- Ez valami más volt. Olyan barna ruha volt rajta és egy érdekes sapka és csizma a lábán.

- Próbáld meg egy kicsit jobban leírni a ruházatát!

- Tudod Gáspárom, én nem igazodom el a katonai egyenruhák között.

- Katona volt?

- Úgy láttam, úgy látom...

- Most is látod?

- Igen.

- Mit csinál?

- Mosolyog rám.

- Hogy néz ki a sapkája?

- Barna színe van, és kicsit lekonyul minden oldalon, és roppant mélyen van a simlédere. Azt sem értem, hogyan lát ki alóla.

- Ez egy angol katonai sapka, Vilmácskám. Valamelyik filmben láthattad és most, hogy nem érzed jól magad, átszűrődik a tudatalattidból. Talán a szédülés hozza.

- Biztosan nem, mert most már tudom kiről van szó. Harisson Bronston hadnagy. Olyan szerelmes voltam bele mielőtt megismertelek, még most is elpirulok, ahogy mondom.

- Nem szégyelled magad, Vilmám? 65 éve vagyok hűséggel melletted és te holmi Bronstonról ábrándozol!

- Ugyan már, ne légy féltékeny, drága Gáspárom! Nem én hívtam Bronstont, magától került a képbe és nem is állókép, mozog és beszél hozzám.

- Amúgy meg nem ártana, ha visszaemlékeznél 1945. október 28-ra.

- De jó, hogy mondod, kedvesem, ma van a házassági évfordulónk. Tényleg, milyen érdekes, el is felejtettem, ilyen még soha nem fordult elő velem. Hogy rohan az idő. A 89-et töltötted az idén, én meg a 86-ot.

- Igen, csillagom, de akkor se Bronston hadnagyon járjon az eszed! Különben nagyon jó, hogy eszedbe jutott, a házassági évfordulónk, azonnal futok a virágárushoz, veszek neked egy csokor virágot.

- Csak eszedbe akartam juttatni, hogy te voltál az első és utolsó. Nagyon szédülök, egyre jobban. Hátra kell dőlnöm ezen a padon. Hogy futkosnak a felhők! Látod? Nézz fel!

Gáspár felnézett, de nem látott egy szikra felhőt sem, olyan tiszta volt az ég, mint rég.

- Hány óra van, kedves?

- Három óra húsz perc.

- Érdekes, ilyen korán még soha nem láttam csillagokat máskor, főleg felhők között. Rengeteg van és ez a Bronston hadnagy milyen kedves! Úgy mosolyog rám, olyan fess, fiatal, semmit nem változott. Pedig ő csak húszas, te huszonegyes vagy. Látod, milyen jó, ha az ember sportol! Biztosan kocog minden nap. Lehet, hogy van saját angol parkja, még az sem kizárt, hogy nemes.

- Vilmám, drága, menjünk haza!

Gáspár, a maga 89 esztendejével mozgósított minden bujkáló vésztartalék energiát és hazasegítette Vilmát, aki valami igen furcsa dologba kezdett, miután ledőlt a kanapéra, elkezdett Bronston hadnaggyal beszélgetni. Ez már sokkolta - a férji minőségében megcsonkult, még mindig duzzogó -, Gáspárt. Nem egy monológ volt, hanem párbeszéd. Igaz, hogy mind a két fél szereposztását a 86 éves Vilma domborította.

- Hát eljöttél, Bronston hadnagy?

- Megígértem, hogy mikor véget ér a harc, visszajövök hozzád.

- De Bronston hadnagy, csak pár napig ismertük egymást!

- Én szavatartó ember vagyok.

- Milyen fess vagy, Bronston hadnagy! Most hol élsz?

- Emlékszel a háború végére?

- Egyszerre sírtunk az örömtől és a bánattól. Mindenünk odalett, de legalább az öldöklés megszakadt.

- Én nem éltem meg a háború végét, de szavatartó ember vagyok. A legutolsó csatára - mikor a harc befejeződik -, ahogyan megígértem, eljövök.

- Hősi halált haltál?

- Borzasztó volt! A csata után, még az egyenruhák maradványai alapján sem tudták azonosítani, hogy ki melyik oldal halottja.

- És akkor te most nyugszol?

- Nyugszom. De ígéret szép szó...

- Magadtól jöttél?

- Küldtek, Vilma, de örömmel fogadtam. Mindig kényes voltam a becsületemre. Ha megígértem, hogy az utolsó harcok végére megjövök, akkor, azt szerettem volna betartani. Aki megkért, a Legeslegfelsőbb, tudhatta ezt, mert rajtam kívül, nagyon sok mindenkit megkérdezhetett volna, hogy eljöjjön kalauzolni.

- Bronston hadnagy, kirándulásra hívsz?

- Igen. Én leszek az útikalauz, vezetni foglak. Jössz utánam, s megyünk.

- De én 65 éve férjnél vagyok!

- Mi tagadás, nem örültem, hogy az örök fogadalmad hónapokig sem tartott, de Gáspár remek fickó, rendesen eltartott.

- Már hogy tartott volna el! Egész életemben dolgoztam 40 éven át.

- Szégyellhetné magát! Egy nőnek dolgozni! Nem kellett volna engednie!

- Különben sosem veszekedtünk, de akkor megnézhette volna magát!

Gáspár, közben orvos barátjáért telefonált, aki meg is érkezett. Beléptekor - hiszen a szavak nem neki szóltak -, semmit nem hallott, csak a terminális légzést. Leemelte a kalapját és megkérdezte.

- Gáspár, hívjak mentőt?

- Te mit látsz jónak?

- Üljünk le, itt leszek veled végig.

- Olyan közel van?

- Tán még karnyújtásnyira sem.

És Gáspár tovább hallgatta.

- Vilma, kedves, a csata véget ért. Induljunk legfelülre, a Legmagasabbhoz!

Jó gerinces, karakán ember volt Gáspár. 89 éven át ügyelt, hogy a külvilág mit sem érzékeljen bánatából. Egyedül Vilmával volt hajlandó osztozni. Keserű gombóc szorította a torkát. Most jegenyeegyenesen, mintha vigyázzállásban ülne, fejét megemelten, patakokban csorgott a könny az arcán végig.

Réges-régi orvos barátja a vállán nyugtatta a kezét.

- Jobb volt ez így Gáspár! Legalább nem idegenek között, egyedül ment el. Lásd, neked lesz a nehezebb.

Gáspár csak rövid ideig ijedt meg attól, hogy valamikor - minden bizonnyal az igen közeli jövőben, elhagyatottan -, egyedül, idegenek között kényszerül a leghosszabb útra lépni. Bronston hadnagy egy pillanatra visszaszólt.

- Nem leszel egyedüli harcos! Idegenvezetőt mindenki kap, ki olyant, mint én, ki nálam jobbat, de bizonyosan nem leszel egyedül te sem.

Gáspár csak gondolatban tette fel a kérdést, hogy vajon Bronston hadnagynak, a véres mezőn, ahol ifjú életét kellett sárba ölnie sokadmagával, volt-e vezetője.

- Most már tényleg mennem kell és nyugodj meg, nekem is volt vezetőm, egy yorki közlegény, aki három nappal korábban ment el - szólt vissza a hang.