33.

   Heves kézjelekkel zajló vita kellős közepébe csöppentem. Fiatal siket fiúk egymás gondolatába vágva formázzák a témát. Akik nem ismerik őket, a heves gesztusok láttán azt hihetnék, a kis csoport tagjai veszekednek és/vagy sok mondanivalójuk van egymásnak.

   Cházár Andrásról, a siketek jótevőjéről folyik a szó/jel.

   Hogy jöttem, megismétlik mondanivalójukat.

    - Arról beszélgetünk, hogyan került kapcsolatba Cházár a siketekkel? Maga tudja. Nem? Elmondom - fordul felém egyikük.

   Szőke, értelmes tekintetű fiú.

    - De úgy mondd, ahogy mi beszéljük - figyelmezteti hosszú, barna hajú sorstársa.

   Rám szegeződő tekintetek.

    - Cházár sok perben vett részt, tudja, ügyvéd volt - kezdi a szőke -, egyszer siket fiút akartak kiforgatni vagyonából a rokonai. Cházár azonban átlátott mesterkedéseiken, sikerült megnyernie a pert! Akkor, régen, azt tartották, hogy a beszédképesség vele születik az emberrel. Aki nem tudott beszélni, mert nem hallott, azt emberszámba sem vették. Nagy elmaradottságban éltek eleink.

   Megáll mondókájában, szemembe néz, utána folytatja:

    - Cházár megpróbált beszélni ezzel a siket fiúval, de csak nehezen és felületesen értették meg egymást... Ám Cházár valamit észrevett! Éspedig azt, hogy a siket fiúnak, bár nagyon nehezen, s rosszul fejezi ki magát, vannak gondolatai. Van gondolkodása! Kézenfekvő volt a következtetés: a beszédkészség valahogy tanítható, fejleszthető, csak hozzáértő mesterek, iskolák kellenének! Aztán elment Bécsbe.

   Új legenda szövődik Cházárról, közel kétszáz évvel halála után. Azt gondolom, itt már nem személye a főszereplő, hanem az elnyomott örök emberi érzések, úgymint jóság, szeretet. 

34.

   "Jóság, szeretet, amik tulajdonképpen emberré kellene, hogy tegyék az embert, mára kihalt az emberekből - morfondírozik Márta mama -, más vonalon megy az élet, küzdelem, harc, élethalálharc, mindennap, a nap minden percében. Így van, igazam van. Lám, erre jó a magány: nincs vita! Hehe. Igaz, az egyedüllét lassan felőrli az embert. De hát mit akarok én már, kenyerem utolsó morzsáit rágó vénség? A polgármester, a rendőr, a többi, mennyire hogy semmibe veszik, amit mondok. Még Jenke, egyetlen barátnőm se igazán ért meg. Azt hiszik, csak úgy passzióból eszelősködök, unalmamban telefonálgatok nekik. Pedig nem. Ismertem szegény Tibor szüleit, nagyszüleit, áldott szomszédomat egy életen át. Tudják, ma mit jelent a jó szomszédság? Dehogy tudják, dehogy! Honnan tudnák? Nagy házam, kocsim, mindenem, rohanok, látástól vakulásig hajszolom a pénzt. Mert. Mikor Tibike pici volt, és az apja holtrészegen tántorgott haza hajnalok hajnalán, édesanyja, az áldott emlékű Boriska, kabátokba bugyolálta a kisfiút télvíz idején, és hányszor bezörgetett az ablakon, bebocsátást kérve. Hamarosan hallottuk az edények csörömpölését, a tárgyak csapódását. A szerencsétlen emberből, nem hallott, fél lába hiányzott, mit kihozott az alkohol! Munkája nem volt, éheztek, nyomorogtak. Igaz, másoknak sem volt rózsás akkoriban. A rokonok akkor mentek hozzájuk, amikor az apa halott, elvitték a kevés bútor javát. Sokat tudnék mesélni. Mennyi kálvárián ment keresztül az asszony! Mennyire szerette egyetlen fiát! Egyszer Tibike fogta Boriska emlékül kapott Mária-szobrát, szép szobor, a szoba dísze, és kiszaladt vele az udvarba. Megbotlott a téglából rakott, foghíjas járdán, elesett, a Mária-szobor darabokra törött. Mintha most látnám... A zajra kirohant Boris, szemében düh, fájdalom, de mire odaér a kisgyerekhez, már mondja neki, szépen, tagolva: ha most megverlek, akkor se lesz Mária-szobrom. A világért nem bántotta! Intézetbe nem engedte, bárhogy fenyegették. Megtanította beszélni. Ha bántották, mert bántották eleget, oroszlánként védte. Kimegyek a temetőbe, és olyan nincs, hogy ne keressem fel a sírját, és elbeszélgetünk ott az elmúlt időkről, és hogy mi van most Tibikével, hol csavarog magányában. Pedig okos gyerek, nekem gyerek halálomig, de hiába, nincs szerencséje az életben.  Szakmája van. Író, költő, rendes ember, nem iszik, nem dohányzik, mégsincs szerencséje. Maga főz, mos, takarít. Borzasztó ez egy férfiembernek, ne mondja nekem senki, hogy nem. Valahogy nincs szinkronba a világgal, a világ folyásával. Lehet, azért, mert annyi szeretet szorult belé, mint az édesanyjában volt? Nem tudom, az emberbe nem lehet belelátni. Mégis beszélgetnem kellene vele? Nem merek, vagy mi, gátlásaim vannak. Féltem; idegesít, ha napokra eltűnik, aggódok érte. Ki ért engem? Hülye vénasszonyt, aki boldog-boldogtalannak telefonálgat?" 

35.

   Jelnyelv, testbeszéd.

   Részletek Toldy Zsófia Mária cikkéből:

             "A LÉLEK NYELVE: TESTBESZÉD

   A kommunikáció legfontosabb eszközének a beszédet tartjuk, pedig a szavak attól kapnak súlyt, hogy milyen akarati és érzelmi erőtér veszi őket körül. Erre az erőtérre az emberi lélek ősi megnyilatkozási formáiból, a gesztusokból, a testbeszéd üzeneteiből következtethetünk. 

   Percek óta hosszan, kitartóan fürkészem a tükörképemet. Figyelek. Befelé. Olvasok arcom jelzéseiből, testem mozdulataiból és tartásából. Nehéz, de érdekes olvasmány vagyok magamnak. Eszembe villan, hogy sürget a határidő. Akaratlanul rágcsálni kezdem a tollam szárát. Később felütöm a szakirodalmat: a szájba tett tárgyak önmegnyugtató gesztusa szorongatott helyzetre utal. Tapasztaltam, hogy a verbális (nyelvi) csatorna csak a szigorú, száraz tényeket engedi át. Viszont a nonverbális (nem nyelvi) csatornán ösztönösen átjön mindaz, ami árnyalja a közlést. A kendőzetlen mimikák, póztalan taglejtések igazsághordozók, mert leplezett magatartásformákat fednek fel, titkolt érzésekről árulkodnak. Hiszen a szavakon túl lakik a lélek, a szavakon túl vagyunk önmagunk.

   Az emberiség őskorából származó örökségnek tekintjük a gesztusokat. Ezért is meglepő, hogy csak az 1960-as évek elején kezdték tanulmányozni, elismerni, kutatni. A többség ma is a beszédet tartja a közlés meghatározó eszközének, pedig a fejlődéstani időszámításnak csupán a legújabb szakaszában lett kommunikációs repertoárunk része.

   A mozgókép első dicsőséges, néma korszakának színészóriásai váltak a testbeszéd úttörőivé. Élükön csetlett-botlott a gesztusnyelv művésze, Charlie Chaplin.

   Charles Darwin nevéhez fűződik a testbeszéd XX. század előtti tanulmányozása. Mára egymillió jelet regisztráltak a kutatók. Albert Mehrabian megállapította, hogy az emberi közleményeknek hét százaléka verbális (csak maga a szó), harmincnyolc százaléka vokális (hangszín, hanghordozás), és ötvenöt százaléka nem verbális.

   A misztikus női megérzés alapja, hogy intuícióban a gyengébb nem az erősebb. E képesség különösen szembeötlő olyan asszonyoknál, akik már átélték az anyaság csodáját, hiszen az első esztendőkben szavak nélkül tudnak csak diskurálni a csemetéikkel. Ezért van az, hogy hibátlanul lefordítjuk a test rejtett nyelvét, képesek vagyunk egyszerre két-három összehangolt tevékenységre. Viszont a teremtés koronái többnyire testnyelvi analfabéták.

   A test beszéde őszintébb, mint az agyunké! Ami igazán fontos, azt a szemünkkel halljuk. A hazugság csiklandoz. És ez nem vicc! Ugyanis tudatalattink nem enged a bűnnek, mert verbális hazugságoktól független. Automatikusan vészriadót fúj, így az arcban lévő bizonyos idegvégződések viszketni kezdenek. Ezek olyan nyugtalanító hazugsággesztusokat hívnak elő, mint az orrérintés, a szemdörzsölés és a nyakvakarás.

   Levonhatjuk a tanulságot: akkor tudunk igazán hitelesen sumákolni, ha testünk láthatatlan marad. Például egy magas kerítés fedezékében, netán egy sötét szoba mélyén."

   Vagyis emberek közt kommunikálva sohasem.

   Szabad vadászterület, olykor zavarba hozhat bárkit, mikor homlokegyenest mást mondhatnak a gesztusok, és mást a száj mozgása.

   Szépen ki van ez fejezve a számítógép-ismeretek egyik könyvében: "A siketek jelbeszéddel kommunikálnak. A 'mutogatás', a jelelés olyan információdús lehet, mint a hangos beszéd. Érdekes, hogy a látható jelek (képek, mozgóképek, mutogatás) elméletileg több információt hordozhatnak, mint a hangok."

   De mégsem ez a lényeg. A lényeg az, amit a cikk írója is említ, hogy a szavakon túl vagyunk önmagunk.

   Nekem ez azt jelenti, hogy minden ember, akivel kapcsolatba kerülünk életünk során, figyel minket. Azt kutatja, meddig mehet el, mit engedhet meg velünk szemben magának. Legyen az egy szerelmi színjátékkal fellépő nő, szexuálisan fellépő férfi, szemtelen kolléga, pimasz bolti eladó, mind arra kíváncsi, minek kell minket tekintenie. Csak rajtunk múlik, hogy milyen szerepet játszunk, hagyjuk-e, hogy megcsipkedjenek, vagy visszacsípünk.

   Esküszök a humor erejére, szerintem egy vicces megjegyzés jóval több annál, mint első pillanatban látszik. Megmutatja, mennyire tudunk hinni önmagunkban. A saját magán, és a legkeményebb helyzeten is nevetni tudó emberből árad a magabiztosság és a harmónia. Bármilyen agresszort helyre lehet tenni egy találó, higgadt és humoros megjegyzéssel. 

 36.

   Dr. Kanyarít Ákos, Homokfalva háziorvosa, jóval hivatalos szolgálatba lépési ideje előtt, a korareggeli órákban már a hatodik telefonhívást kapja súlyos beteghez.

    - Vettem. Vértelen utca 4. Erős vérzés. Öt percen belül ott vagyok.

   Átlépve a szoba küszöbén, sokat látott doktorunkat megrendíti a látvány: Márta mama feje vértócsában.

   "Betörés? Rablógyilkosság?"

   Futólag szétnéz. Az ablaküveg betörve. Vér, vér.

   Miután fertőtlenítővel letisztította az arcot, látja, nincs komolyabb baj. Az orr alsó részén, valószínűleg üvegtől származó vágás.

   Géz, ragtapasz.

   Beutalót ír, mentőt hív.

   Táskájából fecskendőt, injekciós tűt vesz elő.

   Márta mama - őszerinte a kelleténél hosszabb, s vastagabb tűvel - megkapja a tetanuszt.

    - Súlyos az eset, doktor úr? - Jenke kezét tördelve szörnyülködik.

    - Minden eset súlyos.

    - De ez nagyon?

    - Nagyon, bizony. Halálos! No, Isten áldja!

    Doktorunk sietősen távozik, Jenke alig győzi követni.

    - Mi történhetett? Éppen átjöttem, mondom, megnézem már Mártát, nem láttam napok óta. Mikor belépek, hát, egek, itt látom, fekszik a küszöbnél, sír, erőtlenül jajgat. Vértócsában a feje, vér mindenütt, ablaktól a küszöbig, minden merő vér. Úgy megijedtem, de isteni szerencse, volt annyi lelkierőm, hogy a telefonért nyúljak...

    - Hamarosan jön a mentő. Készítsen elő mindent a kórházi befekvésre!

    - Köszönöm. És mivel tartozok, doktor úr? 

37.

   Több műfajban alkotok.

   Ötletszerűen kínálja magát a téma.

   A riport szabad madár, keringhet, szárnyalhat, vergődhet, lecsaphat, csak a tárgytól nem térhet el. 

   Jóska polgármester akar lenni.

   Megkaptam szórólapját…

   A bemutatkozás eleje pazar riport-indító! Vőfély-rigmusokból kiragadtam három részt, majd elmentem hozzá…

   „42 éves vagyok, nős, három gyermek édesapja. Iskolai végzettségem: okleveles gépésztechnikus és felsőfokú munkavédelmi technikus. Munkahelyem (az első) a MÁV Szalki Járműjavító Kft., ahol 1200 fő munkavállaló munkavédelmi vezetője vagyok, mint műszaki szakértő. Egyéni vállalkozóként 1995 óta tevékenykedem, munkavédelmi és műszaki területen. A települési képviseletet 1996 óta gyakorlom töretlenül."

   E sorokkal jellemzi saját magát önéletrajzában Zsinór József. A Tápiómentén és környékén sokak által vőfélyként ismert Józsival sokadszor beszélgetek. A Szalkra bejárás, a gyakori helyi találkozások módot adnak a hosszabb-rövidebb eszmecserékre (még rövid közös filmszereplésünk is van), ezért kérem az olvasót, nézze el nekem a tegezési formát!

      „Felkeressük a mi szép menyasszonyunkat,

       akit azóta már fel is koszorúztak."

    - A múltkor szikrázott belé a szemem (tudod, ezzel „hallok", szájról olvasok), amikor említetted, hogy 380 lakodalom forgatókönyvét vezetted le, vagyis voltál vőfély. Hogyan kezdődött?

    - Nem úgy történt, ahogy gondolod, lassú folyamat volt. Tudod, kiskoromban eljártam lakodalmakba, szűrösként (hívatlan vendég), és a sátorban zajló események, főleg az akkori vőfélyek megnyilvánulásai tetszettek. Vágyat éreztem a szereplésre, mulattatni, szórakoztatni akartam. Vőfélyként mégis véletlenül debütáltam, egyik, októi rokonunk váratlanul tartott lakodalmában, 1987-ben. Gondold el, fejjel a mélyvízbe! A többi már ment, mint a karikacsapás.

       „Én kezdem a táncot, eközben az urak

        jól  teszik, ha a pénztárcájukért nyúlnak,

        s míg a felesleget lassan kiszámolják

        gondoljanak arra: a forint nem dollár!

        Húzd, cigány!"

   Fiatalabb éveiben sportolt. Ökölvívóként olimpiai kerettag, de a moszkvai olimpiára egzisztenciális és egyéb okok miatt nem juthatott ki. A sportlövészet csábította. Úgy mondja, a szalki Lövészklub tagjaként, első osztályú versenyzőként, magasan klubtársai előtt járva, maga sem tudja, hány versenyt nyert meg. Különösen a kisöbű sportpuska 50 méteres álló, térdelő, fekvő számaiba jeleskedett.

    - Arról voltam híres, hogy a 60-as fekvő számban 45 lövésig sohasem hibáztam. A kékmezőn, párbajlövészeten PA 40-es, és PA 63-as pisztollyal, és géppisztollyal legyőztem az akkor híresen jól lövő Balogh ezredes urat.

   Közben tanult, technikumot végzett. Házat épített - saját kezűleg.

    - Ebben a dologban Petrocelli volt a példaképem. Tetszett nagyon, hogy önállóan építi a házát. De én előbb végeztem a magaméval, mint ő.

   Válaszút elé került: a sport, vagy az élet. Az utóbbi mellett döntött. Családot alapított. Felesége, Klára asszony igen aktív tagja az iskola Szülői Munkaközösségének: így vagy úgy a közéletért!

      „Jó reggelt kívánok! Nagy újságot mondok:

       az asszonyok serege eggyel szaporodott."

   Józsinak, mint minden homokfalvainak, aki a közeli Szalkon talált megélhetést, bejárási problémája van. Első és máig egyetlen munkahelyére tavasztól őszig motorkerékpárral, télen ütött-kopott Trabantjával ingázik naponta. Nem titkolják, gyermekeik jövője érdekében fontolgatják, hogy Szalkra költözzenek. Ezt a lépést faluközösségünkből sokan sajnálnák.

   A vidék közlekedése azonban a főváros felé koncentrálódik, így nem sok bíztatót láthatunk Szalk felé. A homokfalvaiak kétféle sínpálya közül választhatnak a gyér, s mind drágább tömegközlekedési eszközként szolgáló buszjáratok közt, hogy Tápra vagy Egresre menjenek, ha valahová el akarnak jutni a Tápiómente csücskéből. 

   Nem tudom jobban elkészíteni: a riport tömör, plasztikus, zárt.

   És jön a feketeleves.

  A szerkesztő zárójeles megjegyzése: a fenti írás szerzője: Csordás Tibor siket költő. Születése óta 100 %-os hallássérült, a beszélő ajkáról olvassa le a szavakat…

   Sérült testben ép lélek.

   A megjegyzést azonban nem értem. Ha lényeges, miért mentesülnek más szerzők a rájuk vonatkozó, akár testi, akár lelki megjegyzés alól? Hiszen abban az értelemben, ahogy én gondolom: teljesen egészséges ember nincs.

Vissza a bloghoz

Új hozzászólás Frissítés