Van gyatrán, sőt szégyenteljesen rosszul kezdődő viszony, ami hosszú távon ragyogóvá  fejlődik. Van ragyogóan induló, mely aztán rövid távon összeomlik. Van felemás is, néha édes, néha émelyítő. A népdal is ezt tartja:
    
   
       Ritka búza, ritka,
         
       Kiben konkoly nincsen.
           
       Ritka a szerelem,
           
       Kiben hiba nincsen.
           
       Szebbet, jobbat náladnál,
           
       Hej, szivem nem talál.
     
        
    Elemér Vicukával a mi nászunk valóban a ritkák közé tartozott. Teljes, fokozhatatlan  igézettel kezdődött. Aztán lankadástalan folytatódott, valóban, mint egy tündérálom.
    Úgyszólván csak együttlétünktől együttlétünkig éltem. Ami közbeesett? Az kínlódás,  rettegéses várakozás volt, hogy a varázslatnak vége szakad, és ez kibírhatatlan szenvedést  helyez kilátásba nekem.  Együttlétünk pedig nem tarthatott soha többet egy röpke óránál, másfélnél. Ezt is több nap, néha hét választotta el a következőtől mindig. Csakis tökéletes biztonságban, a fölfedeztetés teljes kijátszásával maradhatott meg szerelmünk. A legkisebb gyanú mindent kockára tett. Ezt be kellett látnom.  Azt is beszüntettük, hogy a Vicuka leveleit küldönc adja át a háziasszonyomnak. Asszonyi kíváncsiság már sok titok nyomára vezetett rá.
    Minden előadásról okvetlen hazamentem. Ha esett, ha fújt, egy órát szellőztettem a szobámat, 10-től 11-ig. Kivéve, ha az utcáról, ahova ablakom nyílt, berepült a levél. Nő dobta be mindig. Gondolom, ugyanaz a nő. Személyesen sohasem volt szerencsém hozzá. A levélben csak annyi volt: másnap, harmadnap, ennyi óra, ennyi perc. Legföllebb még az,  hogy hozzak ezt vagy amazt. Egyszer kottát, másszor a helyi újság valamelyik számát. Mit tudom, mit.
    A leveleket meg kellett azonnal semmisítenem. Legalábbis ígéretem szerint. De nem volt rá  szívem. Nagy, pántos utazóládám Wertheim-zárában megbízhattam. Itt gyűjtöttem össze a Vicuka  leveleit.
    Illatuk valami különlegességtől eredhetett. Minden addig szagolt illatszertől megkülönböztette ezeknek a leveleknek illatát. Ha magamba szívtam, valóban bódulatot támasztott bennem.
    Ha a bedobott levelet már kezemben szorítottam, vagy az óra letelt, csak akkor távoztam hazulról, vagy csuktam be ablakomat és feküdtem le. Ebben aztán semmi feltűnőt nem lelhetett senki fia.
    Többször is vigadoztam a levéllel tárcámban Gáoghgal, a főjegyzővel és társaságával, a polgármesterrel. Olyan vad álma sem foganhatott senkinek, hogy én a polgármester kisasszonnyal légyottozom.
    Külön csiklandós mozzanatnak emlékezhettem rá, amikor egy hivatalos ünnepélyen, ahol énekeltem, bemutattak a városi előkelőségek családjának is. Köztük a polgármesteréknek.
    Az a hűvös ajakbiggyesztéses üdvözlés, aminek keretében Vicuka ujjahegyét nyújtotta nekem, és már Gáoghra mosolygott… Mondhatom, a színészi készségnek csúcsteljesítményéül számíthatott.