30.

   Belehuppanok a fotelba.

   Az íróasztalomon újságok, levelek, felbontatlan küldemények.

   Bekapcsolom a tévét.

   Teletext.

   Hírek.

   Hírek külföldről.

   Kék hírek.

   Kis hírek a nagyvilágból. „Nézzük csak!"

   Érdekes, siketvonatkozású hír:

        SIKETEKNEK SZÁNT ÉTTEREM NYÍLT RÓMÁBAN

   „A Ciak Si Mangia nevű hely személyzetét megtanították az olasz jelbeszédre: így a hallássérültek jeltolmács nélkül is megértethetik magukat a pincérekkel.

   Az étterem a siketnémák dolgát megkönnyítendő, egy speciális berendezéssel még azt is lehetővé teszi, hogy telefonon keresztül is kommunikálhassanak a személyzettel, vacsora közben pedig feliratos filmeket vetítenek nekik.

   A megnyitón egyben bemutatták az olasz jelbeszéd (LIS) első illusztrált szótárát is."

   Más, vonzó hírt nem találok, de végigolvasom az öt oldalt.

   Később majd újra, a világ állandóan zajlik és sok érdekesség történik benne.

   Kikapcsolom a készüléket.

   „Az olasz temperamentumos nép, élénkek, gyakran gesztikulálnak. Hallottam - kicsit furcsa így mondani tőlem - már olyat, hogy az olaszoknál még nyelvtudás nélkül sem gond a kommunikáció. Latinos temperamentum. Miénknél jobb az ott élő siketek sorsa? Hányan lehetnek? Évek óta sulykolják belénk: hazánk lakosságának 10%-a küzd hallásproblémákkal. Szövetségünk taglétszáma ugyanakkor 11-13 ezer között stagnál. Egy milliónyi hallássérültből ennyi csupán a tag? Miért? A pontos adat államtitok? Nem. Magyarországon hivatalosan a nagyothallók száma: 44 679, a siketek, siketnémáké 8 886. (Még kettő kellene a szép, hurkos számokhoz.) Sokan, nemcsak hallássérültek, egyetérthetünk az Esélyegyenlőségi Minisztérium miniszterével: százezrek számára élhetetlen ez a világ." 

31.

   Emlékszem, gyerekként mindig türelmesen néztem a beszélgetőket, ám alig vártam, hogy befejezzék mondókájukat, azért, hogy megkérdezhessem, miről diskuráltak. Ez a szokásom mai napig megvan. Anyámat mindig vallattam, kérdeztem, jó szóval, de ha így nem értem célt, kitartóan, ravaszul, vagy éppen haragot tettetve. Később iskolatársaimat, majd munkatársaimat is így "kezeltem", mondván, ha hallanék, tudnám, amit ők. Így aztán nemigen maradtam le környezetem többnyire érdektelen históriáiról.

   Persze, különbözőképpen reagáltak az illetők. Volt, aki ellenségesen méregetett, s egy szóval sem segített. Volt, aki elviccelte a segítséget, "Aki kíváncsi, hamar megöregszik" jelszóval, de akadtak segítőkész emberek is. Ha elutasítottak, mindig rossz érzések maradtak bennem, úgy véltem, nem vesznek emberszámba. Nem tudom, másnál hogy van ez. Kétlem, hogy csupán nálam működik ez az intenzív híréhség.

   Egy jelnyelvi tolmács álláspontja: nem döntök helyettük, és nem tartom őket távol sem a számukra hasznos, sem a számukra kedvezőtlen információtól.

   Folyamatosan információt áramoltatok. Hétköznapi beszélgetés során is jelzem, ha valaki helytelenül használ kifejezéseket. Javítom a szavakat, például nem mutogatunk, hanem jelelünk. Nem süketnéma, hanem siket egy ember. A nagyothalló nem siket. Kérem, ne nekem magyarázza el, hanem neki, én majd folyamatosan fordítok. Felhívom a figyelmet: ha jelen vagyok, mindent fordítani fogok, ez etikai kódexünk alapja. Tehát ha nem akarja, hogy valami elhangozzék, akkor ne azt mondja, hogy "Ezt most ne fordítsa neki", hanem tegye meg önmaga érdekében, hogy ne mondja ki! Akkor nem fordíthatom.

   Ezek apró, sokszor észrevétlen kis közbeszúrások, mégis sokat jelentenek.

   Derűs és felemelő emlékem: amikor tanfolyamra jártam, és a főoktató, aki addig még nem tanított siketeket, egy csörgés után előkapta mobiltelefonját és mindenről megfeledkezve, önfeledten enyelgett. A tolmács pedig híven fordított mindent. Így aztán a hallgatók megtudták, hogy, "Rendben, Icukám, drága, akkor pontban este tízkor, a mi kis fészkünkben..."

   Képzelhető, oktatónk milyen arcot vágott kikapcsolva a hívást; s miután rádöbbent: itt mindenki tudja, mit beszéltek, "pedig ezek csak siketek". 

32.

   Régi újságkivágások közt kutakodok, emlékezve egy ÉS-ből kivágott lapra. Amikor megjelent, még a múlt század hatvanas éveiben, éreztem, valamikor fel fogom használni. Az írás annyira rólunk, hozzánk szól, hogy akkor is készülő prózai munkámhoz csatolnám, ha szerzője, az ÉS egykori főszerkesztője agyoncsapna érte a túlvilágon. Nemes György azonban lelkesen integet le a felhőkről, jóváhagyása jeléül, s elnézően kér arra, hogy a süket szót javítsam ki az emberiesebben hangzó siketre.

   Lássuk!

             „SZÁJRÓL OLVASOK

                      - Emlék -

   Apai ágon három hallássérült rokonom volt. Józsa néni csak idősebb korában vált nagyothallóvá, Lenke néni halott gyereket szült s utána teljesen megsiketült, Jenő, apuka legkisebb testvére kétéves korában leesett az etetőszékről, s így beszélni se tanult meg, így ő siketnéma lett. S ha hozzájuk számítom Fanny és Franciska nénit, akik nem túl idősen váltak nagyothallóvá, megokoltnak látszott aggódó figyelmem, vajon apuka nem örökölte-e ezt a fogyatékosságot, s mi, gyerekei nem vittük-e tovább az örökséget. De se apuka, se mi négyen, gyerekek nem mutattunk hajlandóságot siketségre. Ám Józsa néninél töltött egyetemi éveim alatt - a kilencszázhúszas évek végén - annyit érintkeztem vele, Lenke nénivel és Jenővel, hogy egyszer csak észrevettem: társaságukban magam is hang nélkül beszélek, s akaratlanul elsajátítottam a siketek és nagyothallók beszédét, a szájról olvasást.

   Lenke néni a Rákóczi tér környékén, a Déri utcában lakott. Férje, Pali bácsi, egy nagykereskedő  cég könyvelője olyan méregzsák volt, amilyennel sem azelőtt, sem azóta nem találkoztam. Velük lakott Jenő, és volt egy siketnéma szolgálójuk. Alighanem ez a siket-légkör válthatta ki Pali bácsiból - ellenhatásként vagy dacként - azokat a trombita-erősségű hangokat, amelyek szerinte arra szolgáltak, hogy mindhárom sikettel megértesse magát. Pedig nyilvánvalóan jól tudta, hogy környezetében egyetlen kukkot se hallanak abból, amit ő falrengető erővel üvölt. Pali bácsi halántékán rögtön kidagadtak az erek az ordítozástól. Lenke néni mosolyogva nézte: mikor robban szét a férje, Jenő pedig, ha meglátta sógorát, csak legyintett csonka kezével, s az orra alatt ezt mormogta: - "Szr embr", ami egyértelműen azt jelentette: szar ember, mit üvöltesz, hiszen rajtad kívül senki se hallja...

   Lenke néni, ha szép volt az idő, szeretett üldögélni a második emeleti lakásuk erkélyén. A közelben - már akkor is ilyen vidék volt - föl-alá sétafikáltak a környék rosszlányai. Lenke néni, mint egy tolmács közvetítette, hogyan és miről beszélgetnek a lányok a védelmüket ellátó fiúkkal meg az üzletre fölszólított pasasokkal. A siketek között is ritka képességgel tudott Lenke néni szájról olvasni: két emelet magasságából is pontosan értette, miről folyt a diskurzus az utcán, ha a beszélő feléje fordult arccal. Ha az illető hátat fordított, már megszűnt a közvetítés, mint manapság a rádióadás a mesterséges holdról, ha a valódi Hold árnyékos oldalára kerül keringése közben. Még könnyebben tájékozódott Lenke néni a kávéházban, ott megértette és élvezte a legtávolabbi szerelmi tárgyalásait (más üzleti tárgyalások nem nagyon érdekelték), s szívesen tájékoztatott bennünket az alku fejleményeiről, miszerint lefekszik-e a férfival a nő, mihelyt elmennek, vagy csak később.

   Családi vonás volt nálunk, hogy senki se szeretett korán ágyba menni. Lenke néni még éjjel egy órakor is tett-vett, kézimunkázott vagy virágokat varrt selyemhulladékból. Hatalmas keze volt, férfias ujjaival mégis meg tudta formálni a legapróbb akácvirágszirmokat. Két óra felé kiment a konyhába, s megfőzte az ebédet. Pali bácsi fölébredt a kalamolásra (mert Lenke néni dobálta az edényeket), hosszú hálóingében kirohant a konyhába, s üvölteni kezdett, hogy felriadt a fél ház. Csak épp Lenke néni nem hallotta, s meg se fordult a tűzhely mellől. Mikor Pali bácsi kiordította magát, visszament az ágyába aludni. Jenő ilyentájt érkezett haza. Leült beszélgetni Lenke nénivel. A siketek egymás között a kezükkel beszélgetnek. Mi történt aznap? - ezt tárgyalták meg. Mondanivalójukat olyan jelekkel közölték, melyeket úgy-ahogy még az avatatlan is megérthetett, hiszen egy meghatározott dolgot, netán valami cselekvést utánoztak. Ám használták az ujjbeszédet is, amelyben sajnos, még a teljes alapvető ábécéhez sem jutottam el. Néhány betűt azért magam is megtanultam, a legjellegzetesebbeket: ha mind a négy ujjat begörbítem s melléjük simul a hüvelykujj - az az "a", ha a két szélső ujjat - a kis- és mutató ujjat - kiegyenesítem, ez a "k", ha csak a mutatóujjat egyenesítem ki, ez a "g", ha közben a hüvelykujjat kissé oldalra fordítom, akkor már az "l", ha úgy csinálok, ahogy a gyerekek a csipiszt mutatják, az a "t", s ahogy jóval később Churchill jelezte középső és mutatóujja v alakú föltartásával, az a "v", s ugyanez összezárva az "u".

   De beszélni csak ők tudtak így egymással. Még a siketnéma cselédlánnyal se így érintkeztek, mert az, szegény, nagyon tanulatlan volt - Lenke néni természetes jelekkel adta tudomására, mit akar. Például, hogy verje ki a szőnyeget vagy vikszeljen vagy mosson, illetve mosogasson - ezeket a műveletutánzó mozdulatokat könnyű volt megérteni. A lány, akit csak Némának hívtunk, időnként szokatlanul indulatosan kitört, tagolatlan szavakat hallatott, s ha éppen sok düh gyűlt össze benne, földhöz csapta a tárgyat, mely éppen a keze ügyébe akadt. Mikor leszedte az asztalt, s Lenke néni rámutatott a tésztára, mondjuk, hogy hány darabot ehet meg a konyhában belőle, s a Néma ezt kevesellte, földhöz vágta az egész tálat. Lenke néni, ki maga is a szélsőséges hangulatok rabságában élt, s Jenő is, ki hasonló túlzó indulatok között vergődött, meg se rebbent a Néma viselkedésétől, csak megértően mosolyogtak. Nem úgy Pali bácsi, aki fölugrott az asztaltól , s ordítani kezdett: - "Megölöm ezt a süketnéma állatot, s utána veletek is végzek. A legvégén pedig kiugrok az ablakon!" - A Néma csak azt látta, hogy Pali bácsi arca eltorzul, homlokán vöröses kígyóként mozognak az erek, mire ő is artikulátlanul üvölteni kezdett, fölemelve ökölbe szorított kezét, s úgy látszott, nekimegy a gazdájának. Lenke néni a lányhoz lépett, megsimogatta vállát, s valamit mutatott neki. Nem értettük, mit, arra gyanakszom, hogy a jelek ezt jelenthették: - "Mit izgatod magad? Nem látod, hogy beszámíthatatlan? Fütyülj rá, s egyél meg három süteményt." - Pali bácsi annyit kiabált életében, s olyan mértékben nem fékezte soha dühkitöréseit, hogy végül, még hatvan éves kora előtt, hirtelen agyvérzésben halt meg.

   Manapság is előfordul velem, hogy már elbúcsúzom attól, akit kikísérek a vasútállomásra, állok a peronon, az illető fölhúzta a fülke ablakát, de ott tétovázik még, nincs mit mondania, ám mégis mond valamit, s azt hiszi, az üvegen át úgysem értem, de én értem, mert tudok szájról olvasni. Vagy én is ülök a presszóban (kávéházban csak azért nem, mert manapság nincs kávéház), s figyelem a szerelmespárok beszélgetését, olyan messziről, hogy nem is sejtik: van, aki megérti, mit mondanak egymásnak. De egy idő után elfordulok, mert olyan szövegről értesülök, amely már nem tud fölizgatni - bár csak negyven évvel ezelőtt beszéltek volna a szerelemről ilyen pőrén, mint manapság!