És – akarva, akaratlan –
űzik ismét szakadatlan…

ARANY



Hallgatag lovasok poroszkálnak
valahol egy homályló erdő alján,
dombok, hajlatok szelíd
hulláma ring utánuk.
Nyoma veszett a gímnek, s tán örökre.
Jól tudják mind, de megfordulni
már nincs erő. S hová is fordulnának?
Hány tavasz s hány nép virágzott el
a nyomukban, mióta jönnek!
Majd eladjuk a nyerget, gondolja a vezér,
hogyha a szükség úgy hozná magával,
s végül a lovakat is, ha nem lesz más kiút,
de a gímnek nem szabad az emlékezetből kivesznie.
– Majd népet toboroz, történelmet teremt
magának ez a szép áltatás, melyet
jószerével magam is inkább vélek
álomnak, mint valónak. Talán fölbukkan egyszer,
s ha nem, még jobb. – Itt megszállnánk – fordul
társai felé fáradtan –, falunk is valamit,
aztán virradattal – tovább. Alkalmas helynek látszik,
meglehet, hogy a gím is itt valahol a bozótban
éjszakázik. Forrást is gyanítok a közelben.
Hozz vizet, sámán, ha úgy lenne.
Ujjongva hozza a sámán a tömlőt:
– Jól sejtetted, vezér, ott a nyom, nemrég ihatott.
Vidáman lobban föl a tűz, s a reménytől
nem érzik már a fáradtságot.


Magam is láttam a nyomot, fiam, itt kell lennie,
valahol itt a közelben, ha megnősz, biztosan meglátod.

1965