Mondhatom, rémségesen fölzaklatott lélekkel hagyott ott. Bambán álltam, és meredtem a  villának kertjébe. Hallottam, amint a vincellér a kocsist ordítja elő valahonnan. Majd női  csacsogást hallottam. Meg még azt is, hogy a kocsi kigördült a kert kapuján az estében. Akkor riadtam rá: tyű! Az előadás!

    Szó szerint rohanvást vágtam le a dombon. Szabályos hosszútávot futottam, onnan a színházig.

     Még így is utolsó percben értem oda, hogy galiba ne legyen késésem miatt. A találka emléke visszásabbnál visszásabb érzelmi viharokat tomboltatott szívemben. Ha     visszaidézem azokat a perceket, amikor magamhoz szorítottam Vicuka karcsú testét, és csókoltam ajkát, mondhatatlan gyönyör szédülete húzott át érzékeimen.

     De rögtön rá valóságos rémület. Ha ez a lány csak játszott velem? Ha egy szeszélyes napjának köszönhettem a találkát? És folytatása nincs?… Oly vad szenvedély kavargott át erre minden porcikámon, hogy megreszkettetett. Ez az édes teremtés egyképpen csinálhat belőlem ádáz gyilkost, kergethet züllésbe, búskomorságba, csinálhat belőlem boldogtalan hülyét, öngyilkost!…

    Már maga ez a kínszenvedés: mikor kapom tőle azt a levelet? Időt sem pedzett, napok, hetek múlva jelentkezik?… Ha jelentkezik!

   Jobb lett volna széttépnem azt a levelet, ami megkísértetett vele. Persze ehelyett tárcámba rejtettem. Elővettem, csókoltam. Szívtam különös illatát magamba. És reszkettem, fohászkodtam, őrjöngtem a sóvárgástól, hogy viszontlássam küldőjét. Egyik nap a másik után múlott.

    Egyik nap futólag láttam őt az ablakukban. Másik nap kocsijukba szállani édesanyjával. Ott töltöttem minden szabad időmet a házuk környékén lődörögve. Holott ezt megtiltotta  nekem. Már arra gondoltam, elmegyek kártyát vettetni Csicsa nénihez. Ha egyszer Vicuka azt mondta: ő a spiritus rector találkozásunk elősegítésében. Tőle megtudhatom, mit remélhetek? Mert ez a bizonytalanság, ez a várakozás, ez az epekedés megőrjít..