2011.08.02. 08:01, Közzétette: Kepes Károly
Tartsunk a regények hangjánál. Ott hagytuk el Elemér Vicukát velem a kis kápolnában. Amikor odaültünk egymás mellé a padba, fél perc feszengő, gondolatrajoktól átcikázott hallgatás támadt köztünk. Akkor ellenállhatatlan vágy kapott el, hogy ezt az édes fekete madárkát minden teketória nélkül magamhoz szorítsam és megcsókoljam. Esküszöm, ugyanabban a pillanatban hajolt ő is hozzám, amikor én mozdultam erre. Hosszú, hosszú, hosszú csók. Végül némi vakmerőségre vetemedtem. Arra ő egészen higgadtan eltolt magától. Rögtön az imént maga mellé rakott kalapját kapta föl a padról. Haját igazgatta, és ruháját simította le.
Nemcsak leszerelő és kijózanító volt számomra viselkedése, hanem megütött, szinte megfélemlített. Félig-meddig nyögtem hangremegve, őszintén és nagyot sóhajtva:
– Tudja, mi az érzésem? Maga engemet rémesen meg fog gyötörni. Magával le fogom szenvedni, le fogom vezekelni minden nőkkel elkövetett vétkemet.
Hangom incselkedővé vált a mondat végén. Valahogy megint megütköztem rajta, hogy ő nem
bocsátkozik be az évődő modorba. Teljes komolysággal rázza meg fürtös fejecskéjét, és rávágja egyszerűen:
– Nem! Ne féljen. Nem! De itt is ízetlenség, amit… menjünk!
– Hová? – érdeklődtem. És egyelőre nem emelkedtem ültömből.
– Mindent, mindent, mindent megtudhat tőlem útközben is. Most már nem késhetek. A szobalányunk itt vár rám a szőlőnkben. Már nagyon esteledni kezd. Képes elém jönni nyugtalanságában. Hiába tartanák őt vissza… Na, keljen föl!
– Ha még egyszer legalább…
Természetesen a búcsúcsókra gondoltam, ha már erről a jól védett helyről távozunk. De ő kissé ingerültté vált:
– Ha ilyen oktalan és erőszakos maga, akkor baj lesz… Értse meg, csak nagyon ügyesen, nagyon, hogy is mondjam, önfegyelmezéssel és gyorsan, az időt kihasználva találkozhatunk…
– Jó! Hát gyerünk! – kászolódtam.
– Én előre kiosonok, szétnézek és elindulok. Maga zárja be a kápolnát, és mindenesetre óvatosan kövessen. De csak akkor érjen utol, ha intek magának – mondta erre utasításnak.
Így történt.