" Gyöngy a csillag, ugy ragyog,

gyöngyszilánkokként potyog." / József Attila/

Hallgasd az éj hangjait, a csillagok bátortalan suttogását, Holdistennő álmosító, lélek-ható meséit, az időkről, régvolt szerelmek fák kérgébe rótt öröknek hitt büszke üzeneteit, lehajtott fejű útszéli Krisztusok néma esdeklését, kik megváltanak folyvást bűneinktől kérés nélkül is, keresztjük tükrözi a hit szenvedő bizonyságát, csendesen vizsgálják az eléjük tett haldokló virágcsokrokat, az elmúlás néma perceit morzsolgatják, némelyikük az eget kémleli, másikuk alázatos-lehajtott fejjel vár egy szebb korra, a hirdetett szeretet hajnalára, mikoron a lelkek majd szép csendben összeérnek, és nem lesz más, csak az időtlen térben csengőn-búgó harangszó-szárnyon szálló puha béke a szívekben, és megnyugvást nyernek elhagyott szerelmek, feldúlt emberek, harag csitul, bánat szenderül....

a csillagok közelebb hajoltak, kiváncsin nézték az alvó várost, macskák nesz nélküli suhanását, egymást óvó szerelmesek vágy-szikrázó ölelését. Holdleányként szálltam át a városon, megálltam ismerős helyeken, kedvelt tereken, rossz emlékektől hemzsegő utcákon, aztán föl-föl, egyre magasabbra,  csillagportól szikrázó csillagezüst ruhában, ültem a Sárhegy fölött átutazó cirruszokon, álmaim szépen, óvón simultak körém, egy pillanatra Kis herceg ült mellém, aranyhaja szikrázott a kápráztató csillagfényben, mosolygott, szívembe súgta örök titkát, a rózsa szelíd mosolyát... alant lent a Sárhegy árvalányhaj-selyem oldalában tündérkék ropták éji-ősi táncuk, manócskák dobálták mesebéli zöld sapkájuk, azonnal el is kapták, hisz tudvalevő, aki egy ilyen manósipkát megszerez, annak öröklétig teljesítik minden földi kívánságát... soha nem vágytam ilyen sipkára... a tündérkék fölszálltak körém, illékony-rebbenő szivárványszín szitakötő szárnyuk hajam borzolta, Holdleány énemnek eltáncolták titkos-beavatottaknak szóló tünde táncuk... kacagásuk körbefogta , betöltötte szívem, túlcsordult, kisimult...az éj tovaszállt, Hajnal bíborköpenyében, kócosan is szépen kiseperte az utolsó felhőcskéket, tisztára súrolta az eget bíborpírral, ezüstzölddel, vérnaranccsal színezettre, de Nyárfiú még mindig morcosan széles betonszürke felhőbálnákat tolt vissza nyöszörögve-erőlködve, esőt fakasztott, borongós-szürke nyár reggelt hagyott...