Csordultig érik a nyár, mint barack

édes leve, seregélycsőrben!

Hányadik ez már, mit összetapaszt

a sürgölődő fecske-ember!

És mire tekint a mélázó gólya

foszló támlájú köd lukain?

Szarmaták, hunok, magyarok mióta

őrzik a szentélyt lápok domború hajlatain?

Micsoda serlegek járnak körbe,

micsoda nedveket szí a holtak ajka?

Micsoda ékszereket pazaroltak a nőkre,

milyen álmokkal dőltek a döngölt aljra?

Erős combok, tejelő mellek a megmaradt

szentély mélyén, piócáktól bódult halak,

varsák, hálók foglyai sültek agyag-

vörösre tűztől körbelobogott nádasok alján.

Ló-koponyákra ült pásztorok ajkán

lobogott valaha ének, valahai tánc

kélt az asszonyok hurkot vető lábán

s a mének nyihogása csak egymásra várt!

Csolt-herceg szavára jöttek a fekete

szerzetesek, ácsok monostort emeltek,

parasztba, pásztorba beléütött az Isten –

s lassan búzamagokkal teltek a vermek.

Csónakok gyertyalángjai hunytán

három-hajós templomba gyűlt az ünnep –

s az öregterű Tiszának partján

tatár, török tört meg térülő népet.

Újra meótiszi lámpa ragad a magyar,

furfanggal, kínnal kicselezte a hódítót,

és ha az álma tűzbe kavar,

lánctalpakkal jön rá a rémuralom.

Csordultig érik a nyár, mint barack

édes leve, seregélycsőrben.

Hányadik ez már, mit összetapaszt

a sürgölődő fecske-ember.

Sós cseppjeit ha elnyeled

homlokodról csobogó Szamosnak, Marosnak

s a Körösök fekete és sebes verejtékeinek –

sebeid érzed, lázban hogy sajognak.

Érzed, hogy nép munkál e tájban,

kapzsi és mohó és múltját elhagyó,

nép, amelyből kiválsz és kiváltam

és tengerekre visz a búcsúzó hajó – –

Nép, aki ápol hagymát, paprikát

és eltakar tízmilliónyi bajt,

de zokogásai subáját maga varrja át

s azon a virág emberöltők hulltán is kihajt.

(1987. nyár)