Harmadnap reggel korai próbára indulok hazulról. Utoljára, már jelmezesen próbáltunk egy új operettet. Életem legjobb szerepe maradt ez.

    A kültelekről, ahol laktam, jó sétányira esett a színház. Az utcákon végig, váltig lengették  elém az ablakokból a honleányok és asszonyok a porolórongyot.

    Amikor a Főtérhez érek, szokás szerint átvágnék rajta. Veszett ordítás rezzent össze a  fogadó felől. A vendéglőjéből Kegyess rohant ki. Ő ordítozik. Szürke felöltő van rajta a hűs,  őszi reggelen. Helybeli ügyvéd kebelbarátunk az, aki után Kegyess rohan, és ordítozza:

    – Soha nem ismerlek többet, ha itt hagysz! Nem érek meg  neked annyit, hogy egy szerződést eltolálsz máról holnapra érettem?

    Ám a jóbarát már eltűnt közben a Főtér közeli sikátorában. Kegyess pedig észrevett engemet:

    – Szervusz kóklerkém! Ez a kapcabetyár elszelelt. Beülsz te legalább a helyére közénk! –  üvölt ujjongva.

    Eggyel tisztába lehettem. A próbára, a színészfegyelemre hivatkozni Kegyessnek? Ez paszulyt ér! Hát: – Köszönöm, koma! – biccentéssel vele tartottam a vendéglőbe.

    Majd megszököm valahogy simán a cécóból. Erre számítottam. Meg arra is, hátha Kegyess valamit elejt kupicázás közben előttem afelől, foglalkoztak-e netán valakik a vasárnap reggeli lebujbeli rémtettemmel, hogy a főjegyző hátuljába rúgtam?

    De mi ez? Ahogy Kegyess a közelembe került, valami átható puskaporszag áradt az orromba. Csakis az ő felöltője alól szívároghatott ez. Azt kérdem hát tőle:

    – Idényen kívül puskáztatok valahol kora reggel, lesipuskások? Lőttetek valamit?

    – Ajja há! – röhint ő erre, és szétcsapja előttem a felső kabátját.

   A felöltő óriási belső zsebéből két tölcséres fegyvercső kandikált ki.

    – Ezzel vadásztatok? – hüledeztem.

    Mire ő már kékül a vihajgástól, és így tájékoztat:

    – Hát te nem tudod, bibás? Párbajom volt Gáoghgal ma hajnalban a Lepedék-erdőben!

    – Hűha!

    – Ne reszkess! Négy lyukat lőttünk egymásra a levegőbe. Most kezdjük itt inni az ijedtségre az áldomást.

    – Vagy úgy?

    – Teszed magad? Csakugyan nem hallottad, mennyi jegyzőkönyvezés volt a párbaj előtt?

     Becsületbíróságot kértem én is, Gáogh is. Hát hiszen ott voltál, amikor hamisjátékkal gyanúsított?

    – Hogyne! Most meg te teszel úgy, mintha észre nem vettél volna ott engem?

    Ezt kérdeztem, nagyon is feszülten. Mert, mi tagadás, a párbajról való     – Légy nyugodt, a főjegyző úr a becsületbíróság előtt visszavonta gyanúsítását, részegségére  hivatkozva. Miután azonban tettlegesség forgott fönn, és tartalékos tisztek vagyunk, illetve én még csak önkéntes… tehát a párbaj kikerülhetetlen volt. Akár nehéz karddal, akár pisztollyal. Az egész városban csak nekem van szabályos párbajpisztolyom. Most viszem haza és teszem  nyugalomba őket egy darabra. De ha Gáogh nem terített le, akkor most mindjárt megöl a szomjúság. Gyerünk a kocsmába.

    Irtó jó alak volt ez! Ha megfeszítenének, akkor sem tudom eldönteni máig sem: vajon tényleg nem tévedett a főjegyző, és az a képtelen vakolás, amivel Kegyess vagyont nyert, a két nyolcassal, kártyacsalás volt-e vagy sem. 

értesülésre csuda melegem lett és mérsékelt hidegrázásom is. A főjegyzőnek megtorló kedve rajtam is csattanhat még. Hát nagyon fontos kipuhatolnom Kegyessnél: vajon emlékszik-e, hogy az összetűzéskor én rúgtam hullává az ellenfelét?

    Feledségbe már bajosan mehetett ez, ha párbajsegédek tárgyalták apróra az esetet!… De hát Kegyess, mintha nem is értené, mire célzok, a magáét magyarázza tovább.