2011.07.30. 07:57, Dudás Sándor

8.
Telefon csörög.
- Halló, halló!
- Hallom. Itt Angyal Mihály főtörzsőrmester, kérem.
- Jó estét kívánok, Ruganyos Rezsőné, Márta mama vagyok. Bejelentést szeretnék tenni.
- Hallgatom.
- Kéremszépen, szomszédom, a süketnéma Csordás Tibor eltünt. Már a második napja nem látom.
- Annyira hiányzik magának? No, nézzen csak a lakása felé. Zárva az ajtó?
- Zárva, kedveském.
- Az ablak? A melléképületek? Az ól?
- Azok is. Igen. Minden csukva-zárva.
- Akkor tényleg nincs otthon. Mióta?
- Tegnapelőtt este még láttam... Tehát egy napja, és két éjszakája. Közben a postás is kereste...
- Egy nap, és két éjszaka! Sok. Ez idő alatt, tudja, mennyi bűncselekmény történt? Tűzalmáson meglovasítottak két gépkocsit, három rablás izén... Nos, szolgálati titkokról nem fecsegek, de biztosítom magát, ennek a süketnek utánanézek. Köszönöm.
- Én köszönöm, biztos úr. Ugye, állampolgári kötelesség...
- Nyugodjon meg. Utánanézek a dolognak. Ha nem járnánk sikerrel, országos körözést adunk ki, ha kell, az Interpolt is bevonjuk. Viszonthallásra!
Angyal főtörzs letette a kagylót.
9.
"Itthon lesz? Beenged? Van valakije? Zsuzsa nem olyan..."
Pokolba a kishitűséggel!
Csengetek.
Nem hallom a csengő hangját, az ablakon át agresszív villogás.
Kisvártatva megjelenik a lány.
- Szia, te vagy, Tibi?
- Szia, a vonat túlhozott...
A lány nevet; ismer, tudja , mit jelent ez.
- Nem büntettek meg?
- Szerencsém volt.
- Nekem is. Gyere!
Három-három puszipár cuppan két arcon.
Asztalnál ülök.
Tányérok, villa, kés kerülnek.
Kenyér, felvágottak. Paprika, paradicsom.
- A tejet később. Tudom, szereted. Kolbász, szalonna is van - tüsténkedik Zsuzsa.
- Igazán kedves vagy! Drága most a primőr - mutatok a paradicsomra, paprikára.
- Ha tudom, hogy jössz... - mentegetőzik.
- Hagyd! Jó étvágyat! - legyintek, eltüntetve számban az első falatot.
Csendben vacsorázunk.
Zsuzsa más - ő nagyothall. Nem ismeri a jelnyelvet. Hallókészüléket használ, szájról olvas. Figyelnem kell állandóan, megért-e. A készülék használata sok esetben csupán jelzés a világ felé: figyelj, nyitott vagyok!
Sokan, köztük orvosok, feltalálók, azt hiszik, segíteni lehet a halláson. Pedig nem igazán, az ember az agyával hall. Ideget pedig nem lehet pótolni. Nagyothallók közül sokan elmondták, ha nem figyelnek, a hozzájuk szólók dühöt, haragot éreznek, s ki is mutatják, ahelyett, hogy nyugodtan, érintéssel vagy más módon adnák a hallássérült tudtára készségüket. Így - lelki terror mondókájuk, ami lehet, a siketet-nagyothallót nem is érdekli. Érteni nem igazán értenek a készülékkel azok sem, akiknél több a hallásmaradvány.
Későn, ha jól emlékszem, tizenhárom éves koromban kaptam hallókészüléket, kéz alatt. Tenyér nagyságú, felnőttnek gyártott, ausztriai készülék volt. Emlékszem, a fülilleszték üvegszerű, kemény anyag, nagyobb is a nekem szükségesnél, s állandóan fájt tőle a fülkagylóm, a hangerőtől a fejem. A készülék gyakori sípolásakor rám szóltak, és mivel sehogy sem bírtam uralkodni természetellenességén, sokszor szüneteltetnem kellett a használatát. Focizni, futni nem mertem a többiekkel, mozgásigényemben zavart a masina, végül - nem is sokára - meguntam egy életre.
A siketek bátrabban bevallják a nemhallás tényét. A nagyothallók?
Levélrészlet: "Kérdezel a jelnyelvről. Természetesen hallottam, de nem használom, mivel harmincéves korom után kezdődött a hallásvesztésem. Még ma sincs szükségem rá, pedig évről évre rosszabb. A nyolcvanas években pár évig vezettem az a.-i Hallássérültek Klubját. Azért mondtam le, mert csupa siket tagom volt, akik egymás közt remekül kommunikáltak jeleléssel, én viszont semmit nem értettem belőle. Egy hölgy tagom jól beszélt, ő volt a tolmácsom. Ma is siketek járnak a Klubba, a nagyothallók pedig elbújnak a szobájuk sarkába, és azt szuggerálják egymásnak, hogy ők jól hallanak. Furcsa világ ez a zajos-csend világa!"
Az asztal leszedve.
Zsuzsa érdeklődéssel figyel. Régen látott. Mit gondolhat felőlem? Amióta nem látott, ki tudja, hol, kikkel?
Kedves Sándor,
ha már is merjük hátrányinkat ésezeket be is valljuk, valamit már tudunk a világról.
Ha valaki titkolja, palástolja hátrányait - fogyatékosságait -, az kínlódik és szenved.