Térből metszett tért határol.
Kisebb egységekben tárol.
Egyszerre külön és együtt.

Mi kint, ugyanaz mint bennük.
Kongás tölti be a teret.
Ürességét visszhangozza

a nagy űr, e kies terep,
- csupa és csak test tagolja -
üresjáratban vakmenet.

Bár a szerelésük nomád
- vándorol rajtuk a küllem -
viszonyában mind endogám

- párcsere csak adott körben -
járatják maguk egymáson
kerengve - önmagukon át -

szálon, mely maga alá von
- füzérben önjáró monád -.
Partner? Dervistánc láncszeme?

Körön belüli párcsere.
(Csupa vakmenet színtere.)
Bárkin a sor: nekiesnek.

Ám hiába, e kiesnek
számító térben a semmi-
re zárul, semmije tárul

- kínálkozik fel szememnek -.
Mi az ami tudja bennem
hogy ez az én, aki itt most

két fal közt végtelen pingpong (játszma?
végtelenített vaklárma?)
kongok; tényleg én vagyok e testnek

összefércelt alak?
(Légüres tér. Légből
kapott diribdarab.)

Próbálom: mely részben enyém?
Keresgélem: mely féltekén?
Nem szól. Sunyítva félrelép.

Miközben nagyokat kussol,
hol várja ki - milyen jusson,
hogy létéhez hozzájusson?

Potenciálisan szunnyad.
Potenciális viszonyban.
Megkoccan; a tudatomnak.

- Koccanó falak körkörös
hangok, elszabott öltönyök -
elnyel e szemcsés forgatag.

Kongok: immár ledőlt oszlop.
Most nem más ürességétől.
Most a magamévá foszlom.

Osztom-e, hogyha mégsem osztozom
- benne - bizonytalanban otthonos.
Provokálom: ez most tuti?

(Felfújt hólyag, kifújt lufi.)
Testem során - szúrópróba -
kultusztest vagy kidőlt pózna

türemkedem tagolni ez
üres teret. Aprózódva,
minden határtól szabadon

röppennek lepke-alakok, szerte.
Csupa illó, egykor anyag-
talan, különleges szemcse.

Megrontott fűző panasza

Hány, de hány nőt gyötörtem én,
istenem, de hányat! És milyen jól
deformálok testeket. Hálából

közszemlére tesz mind, bennem pózol,
pedig én irtózom a nyilvánosságtól,
amiért ők (hogy épp engem! és ilyen félvállról)

a kegyeimben keresnek.
Azt akarják (szado-mazo)
adjam oda magam, vétlen.

Aki megkap, a látásnak
- kínálkozhat - férfiszemnek.
Hajtanak rám, aláásnak:

magukévá egyként tesznek.
Bennem vannak.
Becsusszannak, észrevétlen.

E pervertált nőktől, tömve
(most fordul a szado-mazo)
vélhetném: akár börtönbe'.

Pedig éppen kalodámban
edződött e délceg dámvad,
kiket mind én renováltam.

Nyitottak, de egyformán
akárkire, nem pont rám.
Akkor mégis miért rajtam

- a szándék nem kölcsönös -
mennek végig: kéz-közön.
Hogy éppen engem szúrnak ki,

mikor annyi - nő, mint a nyű -
van szíves magát oda'dni.
Klisékbe tömörülnek.

Rajtam nem fog a közhely.
Hozzám kulcsot nem talál.
Mind békén hagyhatna már. De nem.

Forgok köztük, kénytelen.
Különbözöm és ütközöm
mindig, akihez nincs közöm.

Ez a hála! Halálra gyötörnek.
És mindez egy férfi miatt.
Kár szépítenem őket.