Úgy hétéves lehettem. Gyönyörű verőfényes nyári nap volt. A nap sugarai kellemesen simogatták napbarnított, csupasz hátamat. Lágy szellő görgette, alig érezhetően, a ki tudja mióta utazó, és a görnyedt hátamon pillanatnyi nyugalmat lelő, finom homokszemeket. Csiklandozva, de csak annyira, hogy figyelmemet, a finom női simogatást idéző élvezet felé terelje.

A házunk melletti utca vastag, meleg porában egyetlen klott gatyában ülve, miközben a markomból kifolyó por egyenletes áramlásában gyönyörködtem, kis kupacokat pergettem. A csukott markomból kicsorgó homok egy része, a szél játszótársa lett. Maradt még elegendő a környezetemben, hogy elkészüljenek a dombocskák, közepükön kis mélyedéssel. Pergettem néhányat.
Négyet, talán még ötöt is.
Szétnéztem, és megcéloztam a mélyedéseket. Mindegyik közepébe belepisiltem, de csak annyit, ami a mélyedésekben még elfért. Az utolsót, ha nagyon kicsire sikerült, otthagytam a legyeknek, pihenőül. Használták is szorgalmasan.
Már kész is volt fegyverem, a pipiske. Merthogy így hívtuk mi, akkori, Tápióbicskei gyerekek, ezt a szörnyű fegyvert, melyet sokan rettegtek.
Az összeállt homokcsomót, a pipiskét, mely leginkább egy verébfészekre hasonlított, óvatosan kiemeltem a porkupacból, és a házunk mögötti deszka-palánkkerítés melletti részen, szépen, sorba elhelyeztem, bevetésre készen. Elbújtam a kerítés mögött, és vártam. Egyébként, jó dolog volt az a palánkkerítés, mert takarása mellett, bármikor elbújhattam, vagy elmenekülhettem úgy, hogy senki sem talált meg.
Kis idő múlva megjelent az „ellenség”, egy nálam fiatalabb, és gyengébb fiú. Ideális célpont. Mindkét kezemben pipiskével, vártam a megfelelő pillanatot. A deszkakerítés résein át, figyelve, vártam az alkalmas pillanatot. Mikor közelembe ért a mit sem sejtő áldozatom, felugortam egy, négy darab téglából összeállított zsámolyra, és gyors egymásutánban, mindkét töltetet hozzávágtam a kerítés felett.
Telitalálat!
Egyik pipiske a fején, a másik a hátán robbant szét. Diadal, öröm, és nevetés lett úrrá rajtam. A győzelem mámorában fürödtem.
Nagyon, nehéz volt áldozatot találni, mert vagy egy verést kockáztattam, vagy annyira vigyáztak már a potenciális áldozatok, hogy egész nap nem tudtam felhasználni értékes fegyvereimet, vagy célt tévesztve elpocsékoltam néhányat. Ezt nem annyira bántam, mert a közelben volt a fegyvergyár.
Így aztán, a sikerélmény is ritka volt.
Persze, cselhez is folyamodtam, mert az út szélén elrejtve, homokkal betakarva is tartottam belőle egyet-egyet. Ha arra jött barátom Pittya, őt is megtámadtam, mert nem hagyhattam veszni értékes fegyvereimet. Ilyenkor, szünetelt köztünk a barátság, néhány percig. Hátulütője is volt a dolognak, mert ha ő is elrejtett valahol, vagy ha előbb, felfedezte az enyémet, mert minden kis bucka gyanús volt az út szélén, bizony az én tarkómon is robbant néha-néha.
Volt olyan, hogy peckezés, vagy focizás közben találtunk rá valahol, a porban elrejtve egy-egy eldugott töltetre. Így, szinte mindennapossá vált a pipiskézés.

Egy alkalommal, miközben a homokkupacok készítésével voltam elfoglalva, lassan egy TSZ.-es lovas kocsi andalgott el mellettem unott álmossággal. A kocsisok, sokszor aludtak is a bakon, de a lovak így is mindig tudták a dolgukat, nem úgy mint gazdáik. Direkt nem figyeltem a kocsira, mivel a kupacok, kicsit az úton voltak, és tudtam, ha ott maradok, legalább ki fog kerülni, mert ha a kocsis nem is akarná, a lovak úgyis kikerülnek.

Hirtelen éles fájdalom cikázott keresztbe hátamon.
Egyből kicsattant a bőröm az ostortól. Ha nem használtam volna el már az összes pisit a pipiskékhez, akkor most az, mind a nadrágomba került volna, a kíntól.
A kocsis visítva artikulált oda nekem, miközben kapartak lábaim irhámat mentendő, nehogy a másik ostorcsapás is elérjen.
- „Ki fiá vágy, sszom ányód”.
Rohanás közben visszapillantva láttam, ez a kocsis is, az én, egyik pipisketámadásom áldozata volt valaha.
Hát, így jár, aki nem figyel, miközben hadban áll.
Nem mertem közölni vele gondolataimat,(Pedig volt bőven, még cifra is.) mert akkoriban, hamar utánaeredtek az ember fiának, és a megtorlás sohasem maradt el.

Az út pora sok egyéb, hasznos dologra is használható.
Például, Pittya barátommal kitaláltuk, mi vagyunk a tehenek.
Hosszú jászolt formáztunk a homokba, és megtöltöttük fehér akácvirággal.
Jóízűen, el-elbőgve magunkat, fogyasztottuk, lassan rágcsálva, az édeskés fehér akác virágát, játékosan, feledtetve magunkat, igazi éhségünkről.

Fociztunk is sokat, a puha homokban, természetesen mezítláb. Volt olyan, hogy egyikőnk felvett egy tornacipőt, mondván, fáj a lába. Kis idő múlva már mindenki a legerősebb téli bakancsában „játszott”. Természetesen innentől, már kemény harc volt, és nem egyszer sírós, nemritkán véres, veszekedős véget ért a játék.

Homokozni mindig nagyon szerettem, bár mostani értelmezése, teljesen más értelmet ad, ennek a számomra gyönyörű emlékeket idéző szónak.
Locsoló kannával hordtam az utcára a vizet, hogy az egyébként nagyon pergő homok összeálljon. Így, egész komoly építményeket tudtam, tudtunk, készíteni belőle. Tiszavirág életű építményeim, sokszor az elkészülést sem érték meg, mivel mindig volt, aki irigyelte és le is rombolta. Hol egy nagyobb gyerek, hol egy arajáró lovas kocsi, hol egy részeg kerékpáros taposta szét jobbsorsra érdemes építményeimet.
Ilyenkor, mindig a pipiske volt megtorlásom eszköze, nemritkán, kétes eredménnyel.

Egy másik alkalommal az utcán játszottam, belemerülve legújabb építményem, már majdnem kész munkálataiba.
Jóval idősebb volt az egyik tanyasi gyerek. Odajött. Nézegette építményemet. Nem szólt semmit, csak beletaposott művembe.
Lökdösni kezdett, majd anyukámat is szidta, és engem is becsmérelt. Mivel a porban ültem, a talpával mindig fellökött, valahányszor fel szerettem volna állni. Jó néhányszor fellökött már, mire hirtelen jött, ösztöntől vezérelve, felkaptam egy marék port. A szemébe szórtam. Győzelmi mámorban, és félelemtől vezérelve futottam haza. Csak a házunkat kellet megkerülni, és már bent is voltam a szobában.
Szívem a torkomban dobogott, mert tudtam, következményei lesznek bátorságomnak. A büszkeség és félelem vegyes érzései kavarogtak bennem. Még soha sem fordult elő velem, hogy egy nagyobb gyerekkel szembeszálltam volna.
Meg is lett az eredménye.
Attól a naptól kezdve, nem, mint ha addig szeretett volna, esküdt ellenségem lett Bangyi. Ha meg tudott fogni, meg is vert, vagy olyan kínzásoknak tett ki, hogy még ma is megborzadok, ha rágondolok.
Örökösen őt figyeltem mindenhol, mert egyetlen verést sem hagyott volna ki. Egyébként, dolgos parasztcsaládból származott, csak neki, ez lett a szórakozása. Hát ezután, kerülnöm kellett, de nagyon. Szerencsére, otthon sokat dolgoztatták, ezért csak viszonylag ritkán kellett, menekülni előle.