Sorozat és darabjai állandó átrendez(őd)ésben. Egyik kidől, jön a másik. Rögtön a helyébe lépek, lép (nyomkövető narrátor). Ha én nem, majd más. Ha nem más; egy másik más. X, a mindenkori. Egynemű tárgyak felfűzött sora. Nincs, akinek a kezében összefussanak a szálak. Aki mozgassa a sorozatokat. Bábfigurák dűlnek-borulnak.

          Jön. Most éppen a húsvéthétfő. Nem szeretem a kötelezőket. Általában a felhajtásokat, a kampányszerű eseményeket, dolgokat. A külsőségeket. Esemény (ünnep) letudva, lezavarva gyorsan; jöhet (jöjjön) a következő, a másik. Lehetnének a bizalom, a biztonság letéteményesei is, de – így? Túlból sok van mindenki. Túlból hirtelen lett sok – egymás mellett is, meg túl gyors egymásutánban. Saját (belső) élmény híján – folytonos külső ingerek. Belső ürességeket sok külsőség leplez. Külső esemény, amely csak feltart, megzavar.

          A költő Cvetajeva írja a festő Goncsarováról, hogy nincs külső élete, mert – tényleg – minek. Hogy élete külső eseményekben annyira szegény, hogy nincs mit megemlíteni, elmondani róla, belőle. Egy esemény vagy megérint és azonnal bensővé válik, vagy el sem jut hozzám, kívül marad rajtam, akkor pedig számomra nemlétező. Esetleg fenyegető akadályként tornyosul elébem, fölébem. A festő Caspar David Friedrich sem kötődött sem a külső látványhoz, sem a tárgyi világhoz általában. Sőt. Mintha minden külső(ség) csak zavarta volna a belső képvilág megfestésében. Alig volt tárgya, bútora, története. Emily Dickinsonnak egyáltalán nem volt külső élete, tekintve, hogy otthonából ki sem mozdult, oda keveseket engedett. Körülbelül tízegynéhány éve hallottam a következő mondatot a tévében: „Plath élete merő unalom volt.” (Azóta már kreáltak neki egy „érdekeset”.) Esemény-szempontból az én életem is tökéletesen érdektelen: nincsenek elmondható külsőségei(m); nem ismerek senkit; felhajtásokat magam körül nem csapok. Csöndes békénhagy(ód)ásoknak volnék inkább nagy híve, sőt – hódolója.

          Ami nem könnyű. Jönnek (ebben máris van valami fenyegető), a csak sorozatban, a csak sorozat darabjaiként létezők. (Sokaság + kombattancia – pláne fenyegető.) Meg az izmusok alá igyekvők. Egyes szövegeken túl nagy a forgalom. Sorozatok (paradigmák) érvényben – uralomban. (Tudatok kivonva; megtörténhet bármi.) Abba, hogy a sorozat esetleg dőlni kezd, bele se gondolok. Sorozatba vagyok kényszerítve (személytelenség felsőfoka) mint – mondjuk – a kamikázék vagy a terroristák. Sorozatban létezni annyit jelent, hogy nincs saját identitásom, csak helyiértékem. Csak a sorozatban (hierarchiában) elfoglalt helyem számít, ad valamiféle ideiglenes identitást. Sorozat és darabjai állandó átrendez(őd)ésben. Egyik kidől, jön a másik. Rögtön a helyébe lépek, lép (nyomkövető narrátor). Ha én nem, majd más. Ha nem más; egy másik más. X, a mindenkori. Egynemű tárgyak felfűzött sora. Nincs, akinek a kezében összefussanak a szálak. Aki mozgassa a sorozatokat. Bábfigurák dűlnek-borulnak.

          A húsvéthétfő kifejezetten ivós ünnep. Dűl-borul mindenki, tényleg. A másik ilyen, a még ilyenebb – a szilveszter. Országos (kollektív) fetrengés részegen. Nem lehetne mondjuk máskor? Mindent lehet, csak ha nincs tanúja… Kell egy tekintet. Tekintet és tekintély. Kérdés, ki kinek a tekintete és a tekintélye alá szeret rendelődni. Az én életemnek régóta nincs tanúja. Tanúk hamisak, megmérettetések torzak. Torz megmérettetéseknek nem teszem ki magam.

          Nem vagyok közösségi, mozgalmári alkat. Most nincs közös ellenség sem. A sajátjaival viaskodik ki-ki. Nincsenek közös alapok, közösíthető élmények. Semmiféle izmus alá nem szívesen gyűlök. Nem hagyom, hogy maga alá gyűrjön, vagy hogy alája gyűrjenek mások. Se mester, se csoportnyomás. Hivatalos medrekbe nem szívesen terelődöm; ők sem szívesen nyelnek magukba. Mégis: tartozni muszáj. Tartozni is tudni kellene – jól. Ehhez én nem értek.

          Lassú, hosszú kibontakozású ember vagyok. Kora-késett. Nekem magamhoz, másoknak hozzám – lassú, hosszú kifutási idő kellene. (Türelem.) Még soha nem sikerült szinkronba kerülnöm a korral, amelyben élek. Fiatalként – gerontokráciában. Aztán jött a váltás. Mintegy varázsütésre – megöregedett mindenki. Én is, aki most ped(i)okráciában érzem magam. Elképzelem, amint egy kunderológus beszélget Kunderával: – Mit akart mondani Taminának a gyermekek szigetén játszódó történetével? – Semmit. Ezt a történetet. (A kérdést valóban föltették neki, de ő másként válaszolt.) Általános, kötelező fiatalodás. Tamina a tengerben végzi. Kiszorul a szigetről.

          Agresszió, nyomulás. A kettő együtt: a be igekötő túlszaporodása. Egykori liberális nyelvészként (anyanyelvi beszélő szent) természetesen ezt így soha nem mondanám. Egyáltalán nem minősíteném; leírnám. De most a költő beszél belőlem. Így nyugodtan vizualizálhatom és – tényleg – megjelenik előttem a kép, amint egy hátizsákos, gördeszkás fiatal elébem vág, hátizsákjával pofán csap, gördeszkájával félrelök. Az útjában vagyok. Ő is nekem. Ez a be.

          Nem tudok szinkronba kerülni saját írásaimmal sem. Korán foglalkoztam olyasmikkel, amik hozzám most megkésve jutnak vissza. Akkoriban éretlen, mára túlérett (megromlott) gyümölcsök.

          Az ivásról az alkoholfüggőség jut eszembe; általában a szenvedélybetegségek. (Függőség – kényszer – szenvedély közös metszete.) Miért lett belőlük ilyen sok és sokféle? Bármi lehet függőségek – tárgya(?); inkább alanya, mivel a függő ember lesz a tárgya (rabja) neki. A szenvedélyének, a szenvedélye tárgyának. Külsőségekhez, kívülről előírt dolgokhoz, egyen-formákhoz való ragaszkodás már maga függőség: alárendelődési, megfelelési kényszer. Megfelelni: kinek? Belső kényszer hajtja, vagy külső nyomásnak enged?

          Milyen ember a szenvedélybeteg? Két szélsőséges típusát vélem fölfedezhetni, éppen a megfelelni kinek  vonatkozásában. Az egyik a teljesen önállótlan. A másik a túlzottan öntörvényű, aki éppen azért keres magának valami nálánál erősebbet, mert állandó szellemi fölényhelyzetben, szellemi magányra kényszerülvén – szeretne megszabadulni annak terhétől, és egyszer végre már ő függeni.

          Per analogiam: amikor egy, a folytonos parancsolás – mondjuk a diktátor – pozíciójában lévő férfi vágyik egy kis megaláztatásra, és kifejezetten ezért bonyolódik szado-mazo kapcsolatba egy dominával. Sok pórázon sétakutya.

          A szenvedélybeteg mindig arány/iránytévesztésben van. Függőség és függetlenség, üresség és túltelítettség arányát/irányát véti el. Mondjuk, öntelt: túlteng benne (az) önmaga.

          Szenvedéllyé válhat, vált a legezés. Én vagyok a leg. Mindegy miben. Leginkább mégis külsőségekben. Egy lehetséges, vágyott test-ideál például az anorexiás top-modellé. Anorexiázás és bulímiázás kezdetben utánzásnak indul. Művelője különbözni akarna azzal, hogy hasonlításba kezd. Ez a tevékenység menetközben módosulhat, függetlenedhet eredetei céljától, kényszerré és öncéllá is válhat. Ekkortól már nem a karcsú test elérése a(z ön)cél, hanem maga a tevékenység. Gyakorlója így annak a rabja, a kényszer- és szenvedélybeteg keveréke lesz. A hiánytól vagy a túltelítettségtől vagy a kettő váltogatásától kezd el függeni. Attól üres, hogy tele van ürességgel, vagy attól, hogy nincs benne semmi(?).

          És akkor most jöjjön a leg. Mindig az a leg, akit éppen bekonferál egy/a másik leg. Valamiben mindenki leg. Mindenben leg valaki. Porondok (színpadok) túltelítve; nézőtér meg üres. Aki ráér, gyanús.