A „csöndes” kártyajáték másik közönségesebb neve „ferbli”. Ez tulajdonképpen minden hazárdjátékok királya. Ugyanis ferbliben szívre megy minden. Beugratásokra, megfélemlítésre. Ügyesebb, jobb idegű, jobb színész, rossz kártyajátékkal is nyerhet a ferblin. Van egy változata a csöndesnek, amit „vakolás”-nak hívnak. Vagyis a játékos úgy rakja a téteket, hogy meg sem nézi lapját, tehát vakon. Megkapja két kártyáját, leteszi maga elé az asztalra, anélkül, hogy belenézne, hátsó lapjával fölfelé. Kettőt kap a kezébe, amibe belenézhet és tájékozódhat. De a tétet tulajdonképpen a nem látott két lapra teszi kettőzve. De ugyanígy történhet mind a négy lappal. És aztán a lapot, illetve két lapot csak partnerének mutatja meg kölcsönbe. Ha a másikat vakmerősége elugrasztja? Ez a vakolónak dicsősége és nyeresége.
A kövér, szőke Trézsike már az asztal közepére csapta az új tucat kártyát. A csöndes társaság már kialakult az asztal tagjaiból. A hölgyek mint kibicek elhelyezkedtek a játékosok között vagy mögött. Egyedül Gáogh, a főjegyző hárította el magától a mulatságot.
– Én nem kérek lapot. Én nem erőltetem az eszemet és szememet itt is kártyával. Nem láttam még ilyen ronda szellemi koldusokat, mint ti. Egy szót nem tudtok váltani egymás közt szórakozásnak? Bánom, hogy nem engedtem meg a zenekarnak a játékot. Még az is jobb lett volna.
– Ne zörögjél. Karcsi! Vedd a lapot, és gyerünk! – szólt kedélyesen vőjelöltjének a polgármester, mert ő kezdte az osztást.
De a főjegyző megbicsakolta magát.
– Nem játszok!
Nagy mancsával elpenderítette a polgármester kártyaosztó kezét maga elől. Ellenben ugyanabban a pillanatban, minálunk, a
túlsó asztalnál, Kegyess, a vendéggazdánk hirtelen felugrott, és átkiáltott a kártyázókhoz.
– Beülök én Karcsi helyébe.
– Legyen szerencsénk! – hajolt meg feléje a polgármester úgy, hogy utána szerencsésen könyökének természetes tartása, a kártyával a kezében, az asztal peremének ütődött. És visszatartotta attól, hogy az udvarias meghajlása végén bele ne üsse az orrát az asztalba.