A mi ripacstársaságunk eléggé megrettent és meghatódott a város kiskirályainak közelében. Egy-kettő közülünk már szívódott is az ajtó felé. Közöttük maga igazgatónk is. Elvégre a sorsunk, a betevő falatunk függött a város uraitól.    Kegyess ugyancsak kis vidéki kényúr létére, ennek a megilletődésnek az ellensúlyozására rikkantotta bele a zsivajba:
– Hejha! Mit izgultok, ripacsok? Máma aztán keresztbe-kasba vezetődik a nemes város, mint a bohózatban.
Nem nagyon röhögött senki az élcen. Legszívesebben lepisszegtük volna.

Markovics úr, a malomtulajdonos vette föl a városatyák védelmében a kesztyűt, Kegyess kihívására.
– Csak ne ugrálj! Holnap nincs hivatal. Azaz ma nincsen. Csak a nagybirtokosoknak szabad disznólkodni? Egyébiránt is a polgármesternek a fejében sokkal több az ész, semhogy az ital kiszorítsa, mint a tiédből azt a keveset egészen. A polgármester részegen is különb koponya, mint te holtjózanon!
– Nyalj, ki tudja meddig nyalhatod! Az enyémet is itt találhatod! – idézte Kegyess, irodalmi műveltségét ragyogtatva, a nagy költő sorait, az öreg malmosnak, elég borsosan egyéni ferdítésben.
De Markovics nem hederített rá. Mellette ültem, így hallhattam, amint halkan a szomszédjának kezdte magyarázni, hogy ő tulajdonképpen tartozik a polgármesternek bizonyos százalékkal egy üzletből kifolyólag, amit rendkívüli bölcsességgel a polgármester tanácsolt neki, malmának hulladékaira nézve. És ez bevált, és bár a polgármester akkor is elhárította magától, ő azt ígérte neki, tíz százalékkal beveszi őt a haszonba, hát ez most már esedékes.
Végösszegezésként az öreg malmos föltápászkodott, azzal, hogy kissé átül a másik asztalhoz, de visszatér.
   
Távozása közben még rendet teremtett a vésztjósló hangversenyben is. Ráförmedt a cigányokra: ne kezdjék együtt a játékot az idefogadott női zenekarral, inkább igyanak az ő számlájára, és majd ha a nők nem játszanak, akkor zendítsenek rá ők.
Hát igen!
De ugyanabban a percben a másik asztalnál maga a főjegyző intette le a női zenekart:
– Mamikák! Elég a zenebonából. Gyöjjetek, igyatok velünk. Csapjátok oda a csinnadrattát!
Amíg a női zenekar engedelmesen rakosgatta le szerszámait, Markovics már a polgármester mellé furakodott, és rátukmálta az állítólagos üzleti részesedést. A polgármester ide-odaimbolygott a széken. Gyürcsölte a bankjegyeket nadrágzsebébe. Végre hatalmi tartásban magasra emelte karját, és a tetejébe mutatóujjának a hegyével a levegőbe     bökött:
– Csinálunk egy krajcáros csöndest, gyerekek! Unalmas már minden!… Jó?
A malmostól kérdezte. Markovics rögtön készséggel biccentett, és odakiáltotta a tulajdonosnőt:
– Benne vagyok. Trézsike, kártyát kérünk, új tucatot.