- Üdvözlöm szomszéd úr, de rég nem láttam!

- Á, dehogy, csak nem volt világítás reggel a lépcsőházban, tudja.

- Bocs, az lehet. Na, várjon, odébb húzódom egy kicsit, hogy fel tudjon menni a lépcsőn.

- Nagyon kedves! Mióta is ismerjük egymást?

- Én tíz éve lakom itt.

- Akkor legalább annyi ideje, hiszen én akkor már kopott fogú, széllel bélelt vén gebe voltam. Lassan nem is emlékszem, mióta lakom itt.

- Ne búsuljon, még az uborka sem teszi azt, mikor szontyolodott töknek képzeli magát, még rosszabb esetben dinnyének.

- És maga minek képzeli magát?

- Tudja, legszívesebben szabadon szárnyaló, csipkés szárnyú bohócsügérnek.

- Mindig is szerettem magával beszélgetni. Olyan, hajat veresítő, apró szemcsés, kicsit túlsült gondolatai vannak, hogy nem tudnék odébb állni. Egy koszos disznó magához képest kerekes sakkfigura.

- Az lehet. Jönnek, mennek itt az emberek, olyan forgalom van. Mindenki köszön mindenkinek, mindenkivel beszélgetek, de legjobban magával szeretek én is. Na, lébucoljon fel, fáradt lehet már.

- Majd jövünk a fiúkkal ultizni.

- Azt jól teszik, nagyon unatkozom itt. Úgy érzem magam, mint egy rozsdás revolver forgótárjába rakott, egyetlen töltény. A baj, hogy senki nem pörgeti már, csak csücsülök itt magamnak.

Aztán nyílt a lépcsőház ajtaja és belépett egy újabb szomszéd.

- Szevasztok srácok! Mizujs, mizujs? Hogy ityeg a fityeg?

- Nálam minden a régi - mondta az ülő.

- Most jövök a munkából - válaszolt kéretlenül Vili.

- Vilikém, ráérnél két óra múlva? Bútort hozunk, a régit levisszük a kukába, az újat meg fel. A te bivalyerőd nélkül nehezen boldogulnánk.

- Elhiszem pajtás, hívjál még két, három szomszédot! Repítjük, mint a kapucnis űrhajós a kókuszdiókat. Secperc alatt felsicceljük.

- Te, Vili, jut eszembe, a szomszéd urat el kellene távolítani.

- Á, igen! Tényleg, miért is van maga tíz éve idebilincselve a korláthoz?

- Már nem emlékszem. Tudja, kidagasztotta magát a memóriámból, mint egy jól megkelt cipó és az emléke is törött köröm lett, mint a TV macié.

- Nézze, délután hozunk szerszámokat és eltávolítjuk a bilincseit, aztán mehet Isten hírével.

- Ne szúrjanak ki velem srácok! Így legalább van hol laknom.

- Mondja, maga illegálisan tartózkodik itt tíz esztendeje? - kérdezte tőle Vili.

- Csak nem gondolja, hogy magamat bilincseltem ide! Milyen érdekes, mostanáig senkit nem érdekelt.

- Semmi gond. Az ilyenektől kell megvédeni a társadalmat. Józsikám, add ide a telefonodat, az enyémnek lemerült az aksija. Beszólok a bátyámnak az őrsre, hogy vigyék a bűnözőt a maga helyére.

- Srácok, valamikor valaki mocsokul idebilincselt engem, már nagyon sok éve. Azt sem tudom, hogyan tengődtem át ugyanabban a szerkóban, evés, ivás nélkül. Valami a növények fotoszintéziséhez hasonló, beton radiációszintézist fejleszthettem ki, vagy mi. Ha most elvisztek, oda a biztonságom. Nem akarok csöves lenni!

- Hallod már, Józsikám! A csöves azt mondja, nem akar csöves lenni. Na, ide figyelj, pajtás! Nem leszel csöves, úgy mész a dutyiba mint a pinty! Húszan lakunk itt, mind a húszan vádat emelünk ellened!

- Tíz évig senkinek nem szúrtam szemet, miért épp most?

- Na, má! Akadályozod a forgalmat, kisapám, és foglalod a lépcsőt, önkényesen terpeszkedsz itt a bilincseddel, akár a napraforgó a réten. Lesz most lakásod egy darabig.

- Alkut ajánlok. Szereljék le a méregdrága riasztórendszert, leszek én ennek a lépcsőháznak a riasztója 24 órás műszakban. Áll az alku?

- Most az egyszer, mert vajszívünk van. Különben sincs olyan szerszámom, amivel a bilincset el tudnánk távolítani. De ugass jó hangosan, ha betörőt látsz és a neved a mai naptól kezdve Heki. Áll az alku?

- Ultizni jönnek?

- Hekikém ül, kutyával nem ultizunk!

- Kár. Akkor, ezután esténként számolni fogom a csendben idehullámzó, tanganyikai lépcsőfokok csörrenésének doboló ritmusát.