" Jó lett volna bizonyos dolgokra emlékezni, és bizonyos dolgokat elfeledni, de nem lehetett, mert az Idő életnyi pocsolyájában múlhatatlanul ott voltak tündéri szigetek és rothadó zátonyok, melyek egyszerre és egymás mellett mutatkoztak, ha az emlékezet kinyitotta vaksi szemét. Jó lett volna másként tenni sok mindent, és jobban meggondolni az elhatározásokat, simogatni, ahol korbács csattant, és ölni, ahol ölelésre tárult a kéz, de nem lehetett, mert mindez már elmúlt, mindez már van, az Idő jóvátenni nem tud már semmit, legkevésbé önmagát." / Fekete István/

Hosszú-hosszú hetek múltak el, szinte szemvillanás alatt, fura történések, szívbánatok, felszikrázó gyöngyszín-gömb villanásai a boldogságnak, szárnyaló, tünde-tiszta öröm, boldogság, vakító nyári arany-ragyogású napok, szív-barátság, mélyen lehúzó csalódások... lenyomatai napok romjainak, szétszóródott üvegdarabkái összetört szívemnek, csók emlékek, fájó mondatok, visszatérő, szíven szúró gondolatok, megaláztatás, fellobbanó életöröm, élet, sőt Élet, ama nagybetűs, majd a gyermekdalban is megénekelt Aranykapu döngve becsapódott, én kívül maradtam, éber-álomból ébredve döbbentem a szigorú valóságra, fájt és fáj még nagyon... újból és újból csak magam kérdezem. -Te velem vagy, vagy ellenem?-Kérdések szétúsznak a levegőben, a Nyár, ifjú, mosolygó, lángcsókkal égeti barnára bőröm, véremmé válik lüktetése, a denevérek suhogása, a fülledt, forró ölelésre, Rád vágyódó gondolatok, az Este tárt karokkal ölel, harangszó terül szét megnyugtatón, bagoly huhogja vágyait, Holdistennő hozzám hajol, titkot lehel szétszóródott gondolataim közé, egy pillantatra Holdleány leszek újból, ragyogok, szállok, angyalként mosolygok... szívem boldog, mindenkit átölel... szívörömöt szór szerteszét... a csillagok pulzálásában vágyaim lüktetnek vissza, kimondott, kimondatlan álmaim, amit igazán szívből kívánok, ímhol mindenkor teljesül: a Tisza ölel lágyan, hazavárt, ismerősként integettek az ártéri fák, messze távolból a vízlépcső dobott ágakat felém, a kikörei híd pillérei lehajoltak hozzám, a folyó a lábam nyaldosta, a boldogság úgy áradt szét bennem, mint csillogó fénygömböcskék, gyöngyszín percek öleltek, horgászok integettek...

Majd a hír, anyám halkuló hangja a telefonban, vár, menjek... mentem. A döbbenet a torkomra fojtotta a szavakat, tehetetlenül álltam, segítésre képtelenül, vizesruhát cseréltem, teste már nem tartotta lelkét, élni akarása átragyogta a szobát, tétován tébláboltam, majd menekültem, jövök még, intettem...

Hát, jöttem... a teste, mint a Kis hercegé, itt maradt, még meleg volt, óvatosan húztuk rá a kiválasztott szép fekete ruhát, az ügyeletes orvos meleg mosollyal kérdezte, ugye nem kérünk boncolást, ennyi betegségnél felesleges.. nem kérek- majd gyertyát gyújtottam, imát csak magamban mormoltam: -Isten veled, Anyám, bárhol is vagy, már nem szenvedsz, terheid letetted, indulj hát az ismeretlen úton, kísérje lépteid Fény, Boldogság, Szeretet, szívemből kívánom neked....