Kiszakadás első léptei!

Nyársfasorka! szövőszékeden sugarait

emelte a hajnal – kölyöklibu-szárnyú

lombok első mintáival!

Egyedül indult, de táruló

páva-fátyol volt a gondolat.

 

A virradat próbája: éjsötét.

Égi szekérúté: láp mocsara.

Csattogtak varjak és gumibotok

amerről jött, életét kezében

tartva, térdig iszapban, nyakig

vízben gázolt a szomszéd falvakig…

 

A pára, világégés kékes füstje,

vagy halálba bújt mester szava:

“Gyere csak énfelém a tűzbe, félsz-e?

Vagy pusztulj mocsárba!” Felöltve

életét nem fordult hátra mégse,

harcossá így avatta őt az éj.

 

A Nap minden reggel átnyúlt

a földek felett, szálazta

feje alatt a szénaboglyát és

birizgálta egy-egy kakas kukorékos

nyakát. Delelt a Hold, mikor

tehenek, kisbikák közé feküdt.

 

Közben a távoli városból

megérkezett szellő-hajú kedvese.

Ő éppen egymásra támadt, kegyetlen,

vízbefullasztó állkapcsokat

választott szét. Majd folyóparti fák

őrizték a habokkal játszó párt.

 

Kiszakadás első nyara! Csöndes

városszéli kisház – almazöld magház

belseje, a kövezet – égbolt kékje,

szőnyege – rózsába borult tejút,

s bent a város egy bukfenc,

hol-kint-hol-bent, ahogy eszükbe jut.

 

És volt egy bódult-tiszta pillanat.

Pogány zenékkel, fáklya-fénnyel,

mulatság közben almát hoztak

s megkínálták az egymás-illatú

szerelmeseket. Világ-elei

némaságban fog sercent almahéjon.

 

Ez volt az első összeesküvés.

Kicsiny sereg és újra dáridó,

közös titkok, s (talán?) fogadalom,

tánc, tánc, kifulladásig újra tánc.

Nem volt Isten, ki kiűzzön, s nem volt

fejedelem, ki hív – e hajnalon.

 

És volt egy súlyos pillanat. Pappal

mentek, avattak templomot. Mint gyertyák

körülülték, ünnepelték az oltárt,

“örök a hűség” – magukban mormolták.

Egy öregember jött tenger felől:

“Vigyázzatok, ha oltár az ledől!”

 

Még tartott az ünnep és pokolba

taszítva kihűlt köveken lépett,

egyedül volt. – – –  Világa már

csak fájdalmas esőzuhogás!

Hiába csattant kövekre koponya,

nem folyt szét a homlok iszonya.

 

Mi volt ez? Példázat? Történt vagy nem?

Így indult a kóbor Hermész útja.

Közben odvas fogakról “szép szavak”

a beletörődés kukoricáit

morzsolják: “volt itt kályhára ültetés,

csizmás-bundás gőzfürdő-izzasztás,

 

volt itt gerinc-törés, volt néma dac-

halál kőbányába zárt fájdalom,

elkobozták a méhest is,

levágták a kobzos karját,

falvak bújával aki törődött –

beolvasztották sínekkel együtt.

 

Mire kezded az éneket, fiú – –”

Vissza a bloghoz

Új hozzászólás Frissítés