A kín és a kor redői – önarcképek

 

Fejemen a formák hiába vívtak,

Rút lett az arcom, nyúlt a koponyám

S e bánatos kaosz között a csillag,

Két nagy sötét szem ragyog fényt reám,

Hogy lángjánál a kín és a kor redői

Annál mélyebb árnyékot vessenek,

Ó arcom, gúnyos és bús és ti ősi,

Emésztő tüzek síró ismerősi,

Harcok hunyó világa: szép szemek!

 

                         (Önarckép, 1911, 372. Vers)

 

Éppen a kortárs filozófus Georg Simmel hangsúlyozta zseniálisan a Rembrandt-portékról írott nagyhatású munkájában, hogy milyen komoly fordulatot hozott a művészi szemléletmódban a belülről látás, a belülről feltárulás egzisztenciális nyelvezete a művészetben s egyáltalában emberképünk modern szemléletében.

 

Mindenek előtt Juhász Gyula képisége a legbeszédesebb, tükrözések még az arc (önarc) kompozíciójában is, szinte reflexió-mentes és mégis kifejezőerőtől teljes költői beszéd ez. A költő már tudja: „A csönd csak megölt igéktől beszédes, / ne mond ki a szót és ím megleled. / Hagyd magára e látszatos világot / És maga a világ lesz majd veled!” (A csönd felé, 1909)

 

Első Önarckép-ét még négy fogja követni, s eközben még két fikciós „freskó-képre” is ráfesti majd önmagát. De minden egyes költeménye az élet-halál élmény nagy egyensúlyának megtalálását célozza, elentéteket egyenlít ki, ahogy majd nagyszabású ars poétikájában fogja megírni 1924-ben: „íííműltak s jövők között epedve állok én, / Heraldikus talány a mérleg közepén.”

 

Mégis, már képi s eszmélési fogalmazásában is összetett, mondhatni nagyszabású remek ez az alkotás. Az „ösi, (ön)emésztő tüzek” és a „bánatos kaosz”-ból a szem ragyogása egymást világítják, világosítják!  A személyiség alapjaiból hozott élmények és a fürkésző intuícó önmegfogalmazása, egymásrautaltsága ez, amit szebben ki sem lehetne fejezni!

 

Mennyivel archaikusan modern Juhász Gyula önjellemzése, mint a csupán reflektálásában példaszerű Rilke Önarckép 1905-ból. Utóbbinak csak nyitórészlete foglalkozik a lelkiséget szimbolizáló tekintettel, ami ugyanakkor Juhász portréját teljes egészében kitölti és áthatja, de a  Rilke-személyiség elsősorban jövőbe vetítőbb és önbecsüléssel teltebb. A két költemény összehasonlításban azonosságot és különbözőséget mutat, de elsősorban egymás mellé és soha nem egymás mögé sorolható művész-személyiségeket:

 

Az ősi, régen nemesi családnak

Vadsága a szemöldök peremén.

A szemben félelem s kék enyhe fény

A gyermekkorból és itt-ott alázat,

Nem szolga-vágy, de szolgáló erény.

---------------------------------

Csak sejtelem még és korántse kész:

---------------------------------

és mégis: ez a sok kusza vonalka

valami komoly, igaz és egész.”

 

1914-ben egy nagyon kiegyensúlyozott, harmonikus Önarcképet alkot a költő. Telt alexandrimusokból építi fel a szonettet, amely már-már a francia parnasszisták modorát idézi, ha nem tudnánk és éreznénk a sorokból a képek és kifejezések egzisztenciális illetettségét, hitelét. A vers keretjátéka szokatlan költőnknél. Külsődleges kommunikációra utal a kezdősor:  „Művész, így fesd a képem...” Nem is folytatom, az oktáv első fele halott, túlzóm modoros. Éppen ezért megdöbbentő a második és harmadik szakasz meghittsége, képi hitelessége, rejtett komorsága (árnyék-komorsága, mondhatnánk utólagos pszichológiai bölcsességgel):

 

„A szem, sötét és fénylő. Keresztény dómokon

Az üvegablakoknak ilyen sötét a fénye,

Mikor künn a világ esős, ködös, komor

És benn az oltárképek talpig feketébe.

 

A folytatásban a porté alakja szinte eggyé válik a természettel, a honi tájjal, a Tiszai csönd már általa megfestett világával, de a kezeire (és a „fűzfa ága” hasonlatpárra) vonatkozó igei állítmány-szerkezetek szomorúsága már megmagyarázhatatlanul végtelen és magyar, és alföldi:

 

„És a kezem szelíden, fáradtan, üresen

Csüggedjen le a földre, mint szomorúfűz ága,

Amelynek a tavasz fáj s a sírok barnasága.”

 

A záró tercina már ismét kommunikatívabb és magyarázóbb: a háttér szürkeségét hangsúlyozza, az „arcról a vénítő redőket”, mindezt már inkább szobor-szerűen, szobrász-mozdulatokat aplikálva sz időnek: „Ó mert kín, gond, gyász sem felejté vésni őket!”

 

A középső 7 sor mint belső kép a külsődlegesebb narráció által közrefogva így teljesíti mégis igazi hivatását. A költő kettős kerettel látja el a versüzenetet s nem felejti záró sorában  hangsúlyozni az életében – és nemzete életében – egyként komor lét-argumentumokat: a gyászt, a gondot és a kínt, mintegy a felsorolásukban is érzékletes fokozatossággal.

 

A háború megrázkódtatásai alatt nem készít önarcképet. 1914-ben  egy fikciós művész portéban mégis kirajzolja lelkiállapotát, érték-hitét, illetve érték-vesztését, életakarat-vesztését. Jelzésként kövessük nyomon ezt a számára új kompozíciós megnyilvánulást, amely ugyanakkor ősi festői gyakorlat aktualizálása. Az Achilles pajzsa című munkában „sánta művésszel” vereti alkotja meg a harci eszközt: „ékes művet éktelen csatához”. De a záró tercinában önportrét veret a megidézett művész-hasonmással: „Egy búsuló juhászt is nyárfaárnyban, / Ki békés, fáradt, árva, mint maga.” Ugyanekkor sokasodnak tragikus hasonmás-szonettjei, alterego-szonettjei (A gondolkodó, Döblingben stb.), sokszor az öngyilkosság állapotait kivetítő versei. (ld. Az ún. Borús szonettek ciklust):

 

„Szegény Niembsch beteg, ó nagyon beteg,

Hagyjátok őt magára, emberek”

 

                               (Lenau, 1917)

 

1918. 1919.  Új tényező az Arcon, a belenyugvásé, a békés veszteségtudaté, az újabb  öngyilkossági kísérlet után a  „közelgő nagy éj” már-már reményteli elfogadása, az éjjé, az „áldott semmié”, „hol nem fáj az agy már”, hol megszűnik a betegség:

 

„Hol örökké ünnepel a naptár

S veszteg alaszanak a homokórák.”

 

Ismét művészként, festőként kapna erőre egy újabb hasonmás-szonettben, már címével is fölidézve korábbi reneszansz-kultuszát (... io sono pittore), de az ábrázolásba rejett alterego-ábrázolás valóban élet-alatti, én-alatti kiábrándultságról ad hírt. A „sírva festek” ars poétikája még így is maradandó önjellemzéssel gazdagítja művészetünket

 

„A kép az kész, de hol van ő, az égi?

Az álmaim egy balga álma voltak.

Most képem bal sarkába sírva festek

Koldus barátot, aki hitevesztett.”

 

Csonkaság-tudat és csillapíthatatlan teljességvágy oszcillálása nem hozhatott Juhász Gyula személyisége számára kiegyenlítő szintézist. De verseiben, önarcképeiben, s hasonmás-költeményeiben mindkét pszichikai erőforrás romboló illetve építő tényezői kifejezést nyertek.

 

1919-ben, nemzete nagy szenvedésének napjaiban értelmet lel betegsége, szenvedése is, a részvét erejével minden szenvedőért énekel: „minden harcok minden elesőjét / Megbékülő szívemhez emelem, / a szenvedő mind egy testvér velem! (Az én magányom) A magyarság trianoni tragédiának átélése saját szenvedés-tudatát és ősi táj- és hazaszeretetét egymásba fonódó szimbolikus erővé emeli. Ars poétika érvényű versei születnek e nagy, egyetemes, Dosztojevszkijjel (majd később talán Camus lelkiségével) rokon szellemi felfedezés ereje nyomán

 

„Mi másnak görnyesztő keresztje voltál,

Nekem te koszorúm vagy, fájdalom.

 

---------------------------------

 

Tört szívemet, mint tündöklő planétát

Egekbe tárom és tömjén helyett

Magasba küldöm köszöntésemet:

 

Szent szenvedés, te égi, földi Cézár,

Halálba induló fiad dalol

Bu és magány boltíve alól.”

 

                                       (Fekete gyász):

 

 

Az Önarckép 1919 címmel megjelentett szonett önmegszólító kérdéssel indul: „Mit néznek ő, e csüggeteg szemek?” A versválasz most nem önképet, belső monológot tartalmaz, hanem széjjel tekintő, várakozó, olykor már-már bizakodó lelkiséget.

 

Az Önarckép 1923 című szonett az Ég, a reménység és a várakozás szonettje. Méltán idézi fel bennünk az ugyanebben az időszakban írt A tápéi krisztus alázatát, magyarságát és tekintetének „testvéri áldását”.

 

A vers kompozíciója inkább leíró, mint vallomásos formát jelez, a személyes (vagy lírai) én csak az első és az utolsó szakaszban, mintegy keretként jelzi önmagát:

 

„Tavaszon, nyáron, őszön és telen túl,

Már mosolyogva nézem az eget,

Melyen a régi vészek dühe nem dúl

És ezer fénye hívón integet.”

 

Itt a táj beszél már, az ég s az égi puszták pásztortüzeinek mítosza. A virradás adventi áhítatával nyitva hagyja, nem zárja be jövő felé forduló tekintetünk előtt a láthatárt. Nem őt, a költőt, nem önarcképét, hanem magunkat látjuk a magyar égbolt alatt „időtlen emlék”-ként, de „jövő remény”-ként is. Mítosza időtlen s időn túli hit, remény és nemzet-szeretet. 

 

„Derűs, szelíd és örök magyar ég ez,

Nem ér idáig rom és hervadás.”  

 

Hogy a jelen milyen? Hogy a  múlt még itt van és kísérteties öldöklése körülöttünk kísért, ezt csak az ottava-fordulat jelzi, fájdalmasan:

 

„Lenn kavarog még a por és az átok,

Véres szüret volt és a vad vadászok

Még mindig egymást lesik, kergetik.

 

Csak a  soron következő záró szakasz kontrasztban hangsúlyozódik a költői szó egyes szám első személyű jelenideje:

 

„Én nézem, hogy az ősi, égi puszták

Pásztortüzeiket bíztatva gyújtják

És várom, amíg megvirrad megint.”

 

A következő önporté, az Önarckép 1924 című szonett szellemi íve, töretlen teljessége egyedülálló nyugalmat sugároz Juhász Gyula költészetében – és költészetéből mifelénk, olvasók felé is. A szonett az Arckép 1914 kompozíciós újdonságát ismétli meg, mintegy gördülékenyebben és kifejezőbben. A nyitó szakasz és a záró szakasz reflexiókkal összegez, amellyel elsősorban a belső 7 sor átéltségét, a narráció belső sugalmait erősíti.

 

A kompozíció jelentős grammatikai-névmási újdonsága, hogy mellőzi a vallomásos egyes szám első személyi formát, noha az eltávolítottságban ábrázolt „elfáradt fej” nyilván jellemi-személyiségi önazonossága a költőnek. Én és ábrázolt én teljes egybeesése, de a látszatra leíró egyes szám harmadik, majd a „szemekre” vonatkozó többes szám harmadik igemódban mozgatva az állításokat:

 

„De a világi urak és hatalmak

Nem látták soha görnyedten e főt,

Mely könnyes szemmel és dalos ajakkal

Hódol virágok s őzikék előtt.

 

E szemek lassan, lassan ködbe veszve

Sejtik csupán a földi tájakat,

De fényt ad nékik minden égi eszme.”

 

Élet és halál egyneműségének felismerése igen korai Juhász Gyula életművében, mégis csak az 1925-ös év záró versei között mondja ki erre vonatkoztatott végső gondolatait. Külön verset ír ekkor A halálhoz címmel. Ezt verset a múlt század első felének halál – élet – egzisztencia gondolatkörében mindmáig nem vizsgálta senki. Pedig megidéző ereje és felismerése lelki harmóniára, egység-tudatra vall.

 

E versének ellentét világát éppen az egzisztencialis kommunikáció paradoxon-leírása magyarázza, amely „kivonja magát a racionális megközelítés uralma alól, és csak intuitív módon közelíthető meg: mégpedig azért, mert feloldhatatlan ellentmondások, paradoxonok uralják... ugyanúgy ntinomikus szerkezetűek, mint a határszituációk, ezért sajátos összefüggést képeznek” (Ld. Csejtey Dezső: Filozófiai metszetek a halálról, Pallas S.–Atraktor, 2002.)

 

„Te hegedülsz a hegedűkben.

Te tündökölsz tavasz-derűben.

 

Te csillogsz szerelem szemében.

Te szunnyadsz az anyák ölében.

 

Te mosolyogsz poharak mélyén.

Te hárfázol a nászok éjén.

 

Lágyan te ringatod a bölcsőt.

Te hangolod az árva költőt.

 

Reménytelenség menedéke.

Álmatlan álpm, szende béke.

 

Téged remegnek és remélnek.

Halál: te vagy az örök élet.

 

Mi nyugtatta meg hát azt a költőt, aki közel 30-40 esztendőn át az idegbetegség Rémével, Örvényével küzdött? „A legcsodálatosabb fényeket / Akartam festeni és elborult / Egész világom. ...” – írta 1932-ben az Önarckép Vincent van Gogh levele testvéréhez című kórházban írt versében. 1934-ben Juhász gyula még egyszer utóljára, de hosszabb időre elhagyja a kórházat. Verseket ír, nagy és nagyon jelentős verseket (A bölcs, Kazinczy, Venit summa dies, Szavak, harangjáték, Michelangelo). „Ezekkel a versekkel a kilinika morvosait is meglepte a költő.” – írja az őt látogató újságíró Magyar László. S így folytatja: „És ezekből az új versekből, frissek még, alig néhány naposak, az orvosok a betegség biztos múlását olvassák ki.” E cikkrészlet azokat igazolja, akik nem a betegség költőjét látták Juhász gyulában, hanem a betegséggel harcban álló, s éppen verseinek „vívódó harmóniáival” hosszabb-rövidebb ideig azt háttérbe szorító költőt: élet és halál, gond és gyász egzisztenciális határszituációinak nagy megélőjét és énekesét. Aki a Velazqes halála című munkájában hasonmásába rejtőzködve mondta ki az érvényes, az utolsó szót:

 

„A képek élnek hódítón, örökkön.”

______________________

 

Záró összegzés:

 

Itt az alkalom, hogy ismételten felhívjuk a figyelmet a hasonmások – torzók – önarcképek mesteri poétájának éppen poétikai és filozófiai jelentőségére. A tükrözések tükrözéseit is uraló poéta elsősorban a belső narráció, a belső önábrázolás kompozíciós formáival élt akkor is, amikor „testvérszíveket”, társművészeket szólított, illetve „szólaltatott” meg. Az életműből kifejthető szerzői üzenet éppenséggel az egzisztencialista filozófia halhatatlanság fogalmára emlékezetet (nem csak misztikumával, de stíluseszközeinek megidéző- és felidéző-technikájával is): az interszubjektiv kommunikáció az egyes egzisztencia értékeit a másik egzisztencia megvilágító, megvilágosító erejével teszi nyilvánvalóvá. (V. ö. Karl Jaspers 1932-ben megjelentetett Az egzisztencia negvilágítása című művében írottakkal).

 

Az eszmék értéke is csupán az egzisztencia és az interszubjektív kommunikáció által válhat azzá ami – dinamikus személyiség- és emberiség-alakító erővé. Az idealitás nem lehet más, mint kibontakoztatott konkrétum. A végtelenség a megvalósított közvetlenségtől nyer életet éppen a közvetítettség, a múvészet, az etosz és a telosz síkján. Az egzisztencia problémája mindig a közvetlen és egyedi én „gondjával” azonos. A megvilágosított egzisztencia viszont nézőpont-váltást, a hasonmás, az aler-ego, a másik ember, a másik üzenő (esetleg hírhozó, olykor apostol) kommunikatív hatását feltételezi. Juhász Gyula költészete éppen a nézőpont-váltások rendszerét építette ki elsődlegesen, s ezek segítségével a Jasprsre, Heideggerre, Sartra, majd Camusra is legjellemzőbb problematikávalküzdött egész életében és életművében: a bűnnel, a szenvedéssel, a halállal (ömgyilkossággal).

 

   Pomáz, 2003 március 29.

Vissza a bloghoz

Új hozzászólás Frissítés