Az esztétikum egymásba hajló hullámain hajózva,
mikor két kormányos találkozik,
meglengetik egymás felé zászlóikat…

Ez a költészet, mint egy erős lúgkioldó, a műfajok megkövesedett kontúrjait úgy oldja le beidegződéseink konvencióiról, hogy közben új poétikai-filozófiai textust teremt az
epika, a líra, a vallomás és az elemző gondolat műfaji határátlépésein berendezkedve. Elsősorban ezzel a hírrel jellemezhető Horkay Hörcher Ferenc új verseskönyve.
E kötet darabjait olvasva nem tudni, hogy a valóság pszichózisának tettenéréséről talál-e a költő érvényes szavakat, vagy a pszichózis valósága löki felszínre a korunk (és a középkoron túli generációk) életét tetten érő költeményeket?
Kibomló, nagy valóság-szeletek és igényes formakultúrájú költői narrációk egymásba kulcsolódó lánca tartja olykor szigorú, máskor ellazult figyelemben és fegyelemben magát az olvasót is. „A sötét erdő magad vagy” – írja le kötet-címadó versének konklúzióját a költő. De vele mondhatja a recenzens és az olvasó is: életegyenletünk ez a felvázolt és megnevezett Dante-paradoxon:

„Az emberélet útjának felén
nyíló sötét erdő a szerelem.”

„A rengeteg erdő foglya vagy.
És soha többé nem lehetsz szabad.
Hallva könyörgő szavaid
Rád küldi bibliai fenevadjait.”

„Csak kudarcom körülményeit mondom tollba” – szól a kötet invokáció-szerű nyitányában a költő (Most nem tudok verset írni), s ezzel már meg is határozódik a kötet egzisztenciális és antropológiai létállapota… De a kötetnek ezt a versét, sőt a címoldal közléseit is megelőzi egy aligha nélkülözhetetlen ajánlás: „Feleségemnek”, s ez a párra utaltság mindvégig megmarad a magányokat és társas többszöröződéseket kirajzoló vers-látleletek örvénylésében. A kötetzárás is őrzi a családot és a szerelmet (akár egymás ellenében is!) értéknek tekintő személyes létezés paradoxonját, mintha csak örökkön örökké folytatódó invokáció maradhatna ez a költészet:

„Ijedten imádkozik Dante, Beatrice ismét be-
zárul, időt kér, hogy kudarcotokkal magában
szembenézzen. Befejezetlen történetek hősei,
mindketten a kegyelem közös csendjére vártok.”

                                     (A szenvedés értelme)

Mintha a Tündérsziget című eposz-töredék hősének, Hadadúrnak Vörösmarty által megénekelt tragédiája ismétlődne a kettévált lét, a „kettévált sziget” magára hagyott párjának internet-infernós változatában. Egymástól távolodó sziget ama valahai bibliai emberpár…

                „… Dante egy másik Beatricét űz,
míg Betrice egy másik Dantét hódít meg.”

                 (Beatrice a világhálón kalandozik)

A Kétszólamú ballada antik drámákra emlékeztető dualitása maga is üzenetértékűvé válik, s csak a vers Ajánlásának szavaiban talál(hat) vélhetően egymásra a létezés-szakított pár: „hűtlenségünk a hűséggel perel”.
Lesz-e, lehet-e ebben a szerelemben és szerelemtől szabdalt diskurzusban katarzis? Kalandor-lét és megtartó lét egymás kiengesztelői (kiegyenlítői) lehetnek-e? A maghasadás utáni fúzió – az egzisztenciák síkján – a pszichikai térben megtörténhet-e ismét és ismét? És ha – például ebben az öngyötrő és öncáfoló (!) költészetben – meg is tudna történni, a valóság hogyan is tudná visszaforrasztani a szétvált sziget-világokat? Mi a mítosz, a magánmitológia és a társas étosz külön-külön élő és égető válasza ezekre a kötetnyi költeményt problémakörébe vonzó kérdésekre? Mítosz és (narratív, többnyire önmegszólító) költemény a feltáráson kívül visszahat-e a valós párkapcsolatra?
Megszólít-e minket is az egyik költeménynek az önmaga felé irányuló kérdése: „Fordítsd le magadban a történéseket! /Ne csak a színét, a visszáját is figyeld meg!” Ebben a verseskötetben a goethei Költemény és Valóság nagy dichotómiája válik elsősorban az irodalmiasságon túl-mutató egzisztencia tétjévé. Komolyan kell vennünk a hátsó borítón is megismételt figyelmeztetést:

„Mivel Dantenál a költészet öngyógyítás,
a szerelem pedig istenhez vezérlő kalauz,
a szerelmi költészet ima és önvizsgálat.”

       (A szerelmi költészet veszélyeiről)

S amiről még szólnunk kell, ami még hátra van, háttérben kirajzolt, de előtérbe helyezhető ebben a költészetben, az egy jelentős fordulat például Arany János Családi kör című versének világlátásához képest. E versek nagy részében a költő Családi tükörben láttatja lelki valónk dinamikáját, egymásban forduló és fulladó egzisztenciánk sóvár éhségét, amelyben már nem képes a hamleti személy és világ önmagát szemlélni, hanem elsősorban is a társas lény egymásrautaltsága tekint itt magányosságában is vissza:
         
                                      „Bár egy század
viharos jeleneteinek volt szemtanúja, a mi
tükrünk néma, nem árulja el az alakokat,
melyek benne mártóztak meg a kékarany
óidő ha bajaiban…”

                                                         „ – a tükör
ápol, takar, befed. Foncsoros szemébe
hiába is nézel, benne csak magadat szemlélheted.”

                                                    (Családi tükör)

Kudarcaink körülményeit veszi sorba ez a költészet, megváltozott belső és külső tájainkat, az elektronikus tér agresszióit és lehetőségeit (Saját történeted foglya), a nyaralás-idő, a metró- és vonatszerelvények kínálta intimitás tettenéréseit (Beatrice-retro), máskor pedig a szerelemmel azonosítható tánc megtestesülését, „a test metafizikáját” (A tánc: testek) éppúgy, mint a Szerelemszégyen idilljét (ld. a Táncrend című versciklust), s mindezekben a költő lelki s emberi szépségekkel sem marad adósunk. Gyermekkori emlékek, a családi nyaralás beszámolója, a szülők betegsége, a „gyermekkori gyöngédség” emléke teszi otthonossá – s így mondhatni konzervatívvá is - ezt a nagyon is 21. századelői költészetet. Milyen jó is egy a költő édesanyját megidéző gondolattal zárni versmustránkat, kötet- és egzisztencia-látogatásunkat: „Amikor /valamin gondolkozol, s hirtelen bevillan a megoldás, akkor abban a pillanatban ráláthaszt Istenre. /Úgy, ahogy a templomban sem, s arra az Istenre, aki képes elhitetni veled, hogy mégsem hiábavaló az életed…”