Kezdhetem azzal, a nagyrabecsült irodalom nem gyanúsíthat engem, hogy én őt pályámnak mindenek fölött választottam.

Általában azt mondják, az írás, sőt a többi művészetek is, belső, ellenállhatatlan lelki kényszer következményeként harapódzik el valakinek kedélyén. Hát én ezt kézből megkontrázom, mint a kártyakifejezés mondja. Egyetlen bátor írótársamtól olvastam még csak ezt a vallomást, Jack Londontól. Hogy ő is azért próbálkozott meg az írással, mert nem volt más mestersége.

Én aztán tényleg a legmélyebb társadalmi pontról ragadtam meg a tollat, mint a vízbefúló az utolsó szalmaszálat.

A könnyelműség, a züllés, az iszákosság, a kártya, a hölgyek legengedékenyebb rétege odakergetett, hogy egy budapesti, illetve budai villát segítettem építeni mint dacos téglahordó.

Olyan remekül dolgoztam, szó szerint éhezve, hogy a téglahordóból megtettek állványozónak. Ez pedig nemcsak puszta cím és megtiszteltetés, hanem kétszeres órabér.

De a becsületes karriert egy rémséges kínnal kiizzadott novella hagyatta félbe velem, a testi munka terén.

Budapest legnagyobb, leghaladóbb szellemű irodalmi lapjának, a Nyugatnak szerkesztője, Osvát Ernő elfogadta vacak írásomat. Édes jó atyám volt a legigazságosabb és legtárgyilagosabb a ténnyel szemben. Amikor megmutattam neki a folyóiratot, hát forgatja-forgatja kezében, és nem a szerény személyem emelkedett előtte nagyobbra, hanem a lap süllyedt le, mert így szólt:

– Nahát, ez is lehet aztán egy szép sajtószerv, ahol a te marhaságodat közlik.

Mindig vannak és lesznek irodalmi divatok, az általános keretek közt. Akkoriban az irodalmi divat a dekadencia volt. Kosztolányi Dezső nyíltan vallotta magát, főleg franciás hatások alatt, a dekadencia költőjének. Ady Endre a halál kocsisának és búskomorság szobrának érezte magát. Bródy Sándor és Jób Dániel és Molnár Ferenc a kirakatok dicsőségei, valami beillatosított hullaszaggal tetszelegtek maguknak, mint az éjszaka sápadt és esett és görnyedt és nyámolgó idegroncsai.

Olvastam egy elbeszélést az akkori legkitűnőbb folyóiratban, a Hétben, amely arról szólt, hogy az egyetemi professzor csinos és tudományok miatt elhanyagolt felesége lefekszik a tanár úr legkedvesebb, fiatal tanítványának, és azután, amikor a fiú már számtalan műsorszámát leadta neki, kidobja, mire aztán a diák szívbúbánatában nem megy a legközelebbi sétáló hölgyhöz vigasztalódni a professzorné helyett, hanem züllik, kihull a haja, kihullanak a fogai, megroskad a gerince, és többé csak egyetlenegy dologgal törődik, a nyakkendőjével. Miért? Mert a professzorné mindig megdicsérte csinos nyakravalóját. Végig, a haláláig, a diákgyerek mindennap új nyakkendőt köt.

Tessék! Egy akkori divatos elbeszélés.

Na de hát nekem volt egy ilyen dekadens barátom, egy magánhivatalnok és ugyancsak egy másik, kedélyes pofa. Ez, amikor találkozott a búskomorral, az rákezdte:

– Hallod-e! Én nem bírom tovább. Ha olvasod az újságban, hogy öngyilkos lettem, tarts meg emlékezetedben.

Két hónap múlva megint találkoznak. A búskomor rákezdi:

– Hallod-e, kedves komám. Én nem bírom tovább ezt az életet. Ha olvasod az újságban, hogy öngyilkos lettem, tarts meg jó emlékedben!

Két hónap, két hét, két év, két évtized múlva újra találkoznak. A búskomor rákezdi:

– Hallod-e, édes barátom. Én nem bírom tovább.

Erre a kedélyes közbevág:

– De az anyád keservét, már az én lelki nyugalmam érdekében is akaszd hát föl magad végre!

Hát, ha valaki ösztönzést kap pályájára, engemet mint írót ez a kis történet befolyásolt arra, hogy a derűt, az egészséges, bátor életkedvet válasszam Múzsámnak.

Ne higgyék, hogy ez simán ment. Rettenetes harcokkal erő szakoltam ki, ravaszsággal, huncutsággal, mint Odüsszeusz, hogy derűlátóan működjem.

Életem legnagyobb művét, egy csavargónak és kültelki nőcsábásznak életét, a Kakuk Marcit, valóságos közelharc árán írtam meg hat kötetben. Eltanácsolt tőle az első, a második, a harmadik és a tizenhatodik szerkesztőm, a barátaim, a szűkebb családom, a babám, mindenki. Mit foglalkozom egy piszkos csavargóval? Mély és magasröptű, emberies és komorságos és lelkiküzdelmes és kiállásos, magatartásos és emberien nemzeties, valamint nemzetien emberies, világnézetes írás a méltó írás egy magamfajta, tehetséges íróhoz… Satöbbi, satöbbi. Így érveltek.

Végre az egyik legnagyobb magyar költő tisztelt meg egy nap, nyilvános összejövetelen, azzal a kijelentéssel és jellemzéssel engem, hogy:

– Ezen a Tersánszkyn nem lehet segíteni, mert monomániás. És az őrültek tudvalevően nem hipnotizálhatók!

Hát mindegy. A Kakuk Marci művem megvan. Én is megvagyok. A tisztelt költő barátom is megvan a halhatatlanságban és a temetőben, fennkölt, irodalmias életszemléletével. Én azonban, remélem, még ráérek sanyarogni ebben a nyavalyás világban.

(1949)

(Részlet Tersánszky Józsi Jenő Életem regényei című írásából. Az író művei elolvashatók a DIA honlapján)