A Chartres-i üvegablakok                                                                                            

          kifakultak örökre,

          a Márkus-templom díszeit

          kisujjaddal töröd le,

          a Vezúv turistát okád,

          ellepték Bálit, Számoát,

          és szétszedik, míg élvezik –

          ebből elérted az okát,

          miért nem kezdem versemet

          az est, a táj, a vízmosás

          leírásával, mint szokás.

 

          Elkezdem inkább ott, ahol

          mi kezdtük el fiatalon.

          Ahogy felkeltünk éjszaka

          s ott álltunk a konyha hideg

          kőpadlóján mezítláb és

          megittunk egy pohár vizet –

          mint három hónapos kutyák,

          kemények voltunk és puhák,

          s pihegtünk, csupa izgalom,

          mert holnap szebb lesz a világ,

          és nemcsak szebb, de szabadabb;

          mindenkinek lesz kenyere,

          kezében könyve, ideje

          és feje felett fedele.

 

          Így lett? Így lett és mégsem így.

          A jobb rosszabb, ha szétesik.

          Kérdezd meg: hogy lehetsz szabad,

          mikor benzin után szaladsz?

          Kérdezd: valóban azt hiszed,

          ha légtisztító masinád

          az utcát végig bűzöli,

          hogy ettől tisztul a világ?

          Kérdezd: ha minden jól van így,

          akkor mért rág a félelem?

          Kérdezd: beadták már neked,

          hogy a kultúra: kényelem?

          Kérdezd: ugyan mily cél felé

          halad az ember? De minek

          kérdezgesd az olyat, ki már

          kérdésedet sem érti meg?

 

          Miért jött így, kérdem. Talán

          azért, mert mindenki hanyatt

          feküdt a technológia

          elé s azt nézi csak, mit ad,

          s villanyborotva, diktafón,

          kompjúter, degeszig teli

          hűtőszekrény s tévé nélkül

          a létet el sem képzeli?

          Elérkeztünk oda, hol az

          embertelen is emberi,

          s míg virul minden anyagi,

          elpusztul minden szellemi?

 

          Vagy nem az a baj, hogy a gép,

          meg a sok lim-lom és szemét,

          amit az ipar ránkakaszt,

          elvette mindnyájunk eszét?

          Hanem az a baj, hogy amíg

          ott ülnek még a lakomán,

          kiderült, hogy a lakoma

          nem kell senkinek igazán?

          Ha nem őrültek, részegek

          vagy hülyék, miért nincs, aki

          így szól: mint kéne ezt nemcsak

          élvezni, de megtartani?

          Miért, hogy mind siet, zabál,

          felvág, de arra mit sem ad,

          hogy hőn szeretett gépeink

          holnapután is járjanak?

          Tudja a hóhér, hogy meghal?

          Azért autóznak ily mohón,

          mert porladunk, mint a magas-

          építményekben a beton?

          S azt is tudják, hogy kölykeik,

          e lármás, nyegle ifjurak

          (maholnap éhes koldusok)

          körülhugyozzák sírjukat?

 

          Vagy az a baj, hogy feladták

          kultúránkat is, amelyen

          tengődtünk harmadfélezer

          esztendeje, s helyette nem

          adtak semmit és minek is?

          A technikának önmaga

          a célja; mellette nem fér

          meg semmiféle kultúra.

          Ez determinálja vajon,

          hogy még a legjobb fejek is

          üresen járnak; mellékes,

          amit írnak, ha nem hamis;

          múlt nélkül nincs jelen; minden

          dolgunk egységes folyamat,

          s ugyan mit tudhat mondani,

          aki belőle kiszakad?

 

          Vagy tenéked van igazad,

          s az ember fejében örök

          harcot vívnak az építő

          és a romboló ösztönök?

          Ha így van, minden elveszett

          és attól félek, hogy amit

          ajánlasz, a tökéletes

          csillapítószer sem segít,

          ahogy Tolsztoj és Gandhi sem

          használ és cserében mit ér

          az ökör intellektusa

          a párduc erényeiért?

          A kísértet is én vagyok

          a gépben; hasztalan futok

          magamtól, ha mástól futok;

          köröttem s bennem párducok.

 

          Hogy szól az optimista vég,

          milyen szavakkal búcsúzom?

          Hogy a tudomány nem segít

          a történelmen, azt tudom.

          Mégis már hányszor megesett,

          hogy Európa talpra állt!

          a barbár is megszelidült,

          a török sem csatára vár,

          s a meg nem érdemelt kegyes

          sors is kihúzza néha a

          fertőből. Nem csak én vagyok,

          ki erre gondol éjszaka.

 

          De talán – s ez lenne a legszebb –

          kifogy hirtelen az urán,

          s aznap a nyersolajforrások

          bedöglenek egymás után,

          energia nélkül maradnak

          az elvtársak és az urak,

          felrobbantani sem tudnák már

          a világot s önmagukat –

          a levegő lassan tisztulna,

          latint s görögöt kezdenek

          tanítani az iskolákban,

          tévékből könyvszekrényeket

          ácsolnak, séták, kézmívesség,

          szegénység, úgy, mint egykoron:

          nem érjük meg. De hogy zizegne

          urnámban fél kiló porom!

 

        (Toronto, 1975)

 

(Költemény Faludy György Versek című kötetéből. Az író művei elolvashatók a DIA honlapján)