2011.07.07. 07:56, Mani
Valamikor réges-régen, az Óperenciás tengeren túl, az Óperenciás tengeren innen, 1959-ben, még volt egy Jugoszlávia nevezetű gyönyörű ország, amelynek területén megalakult az első kerámiai művésztelep, egy hatezer fős falucskában: Kishegyesen. Egész Jugoszlávia területéről jöttek a művészek, és abban az időben alkotásaikat értékesíteni tudták. Majd lassan bevonták a tanulókat is, meg az idősebbeket is az agyag megformálásába, így egy részükből amatőr keramikus lett.
Volt abban az időben, itt Kishegyesen egy tanárnő, aki áhítozott egy-egy szépséges munkáért. Nemes Fekete Edit, mivel már művész volt, és a tanárnő kérő tekintetére meglágyult a szíve, neki adta el a halat tartó asszonyt ábrázoló szép tányérját. Ez lett az első tulajdona, a kerámiát kedvelőnek. Azt se feledjük el: inkább ő vehette meg olcsóbban a szép tányért a művésznőtől, mint a már akkor elismert Németh István író, aki felverte volt a tányér árát.
Igazi öröm sugárzott a tányér tulajdonosának minden porcikájából! Kerámiai alkotás tulajdonosának lenni nem kis dolog!
Minden évben ott lógott a kíváncsi természetű tanárnő a telepen, nézte, ahogyan dolgoznak a művészek, amikor is az egyik művésznő biztatására leült, és készített egy tányért. Micsoda hévvel kezdett neki a „művészkedésnek”. Csuda jó érzés kerítette hatalmába: keze alatt formálódni kezdett az agyag. Gyerekkora sárpuskájára emlékeztetett minden a teremben. Egy bajjal küszködött csupán: nem úgy alakult a kép, ahogyan szerette volna. Végezetül is ráadta az áment, elment Juci barátnőjéért, hogy eldicsekedjen első alkotásával. Jucinak nem kellett kétszer sem mondani, a kíváncsiság hajtotta: megnézi mit is fabrikált kedves barátnője, aki odavezette őt a tányérjához.
- Mit szólsz hozzá? Tetszik?
- Nagyon jó! Igazán szépek lettek a madaraid.
Kár, hogy a teremben nem volt tükör, mert láthatta volna a döbbenetet, a csalódást a saját ábrázatán a lelkes alkotó. Mindenre gondolt, de erre a dicséretre nem.
- Jucikám, ezek nem madarak! Nem látod? Tulipánok.
Most Juci vágott csodálkozó képet, ránézett hol a barátnőjére, hol a tányérba vésett figurára, és mondani akart valamit, de helyette egymás tekintetét megtalálva, egyszerre elkezdtek hangosan nevetni, hogy mindenki rájuk figyelt.
- Nekünk is meséljétek el a vicceteket -, mondta valamelyik alkotó.
„Jó, mi? Ez tényleg a hét vicce, vagy az egész évé”- gondolta a tanárnő, de nem mondta ki.
Akkor megfogadta magában a kezdő "alkotó", addig próbálkozik, amíg nem sikerül úgy, megformázni az agyagot, ahogyan ő szeretné.
Sok éve gyúrja már az agyagot nyaranta, van úgy több esetben is, ha hiszik, ha sem, az lesz belőle, amit az agyag akar, azért ma már elérte kitartással az Óperenciás tengeren innen azt is: legyőzi az akaratosan vigyorgó agyagcsomót. Vannak többé- kevésbé (inkább kevésbé) sikeres amatőr alkotásai, őt ez nem zavarja, hiszen mindegyik az ő keze terméke, lelkének szülötte. Olyankor, mikor saraskodik, elfelejti minden gondját, baját, búját, bánatát, csak az öröm van vele.
Kemény idők jöttek, kiszáradt az Óperenciás tenger, de most a tanárnő gyűjti maga köré a tanulókat, az amatőröket, és dolgoznak: ne legyen megszakítás a telep munkájában. 2009-ben kiszárították a megformázott agyagot, olyan lett, mint a tengerfenék, száraz, mint a puskapor, de akkor is vigyázgatják és őrzik a lángok után áhítozó kis figurákat, szívecskéket a kiszáradt tengerparton, abban a reményben:előbb utóbb alkalom adódik az égetésre.Sajnos a művészek hajója nem tud tengerre szállni, de ugye Ti is hiszitek, ők is hiszik, én is hiszem, hinni akarom: a Dévics Imre Kerámiai Művésztelepen alkot még maradandó műveket sok-sok művész.
Nemes Fekete Edit és Csernus László lettek kishegyesi születésű művészek, akiknek hajója valahol vesztegel, de ha megered az égi vízözön, akkor megint eljöhetnek. Lesz még elismert művész, aki innen indul, az Óperenciás tengeren inneni Kishegyesről a siker útjára, hiszen sokat ígérő fiatalok vannak, többek között, már híre ment hét határon is túl Vass Csabának.
Ja, el ne felejtsem elmondani, hogy a tulipán-madár ott lóg a tanárnő előszobájának falán.