(1989–2003)

(Egy készülő experimentális filmsorozat „anasztrófa” története)

    A XX. század 1989-ben, épp abban az évben ér véget, amikor az Expanzió(nk) történte az akkori „kivagyi” forró nyárban, július első hétvégéjén robbanásszerűen kezdetét veszi.
    A fesztivál választott „axis mundi”- ja az akkorra már „agyonprofanizált”, hivatalosan megszentségtelenített, kiállítóteremmé kinevezett, üres, mégis időről időre, szinte észrevétlenül újra szakrális térré átlényegülő váci Görög Templom hófehérre meszelt barokk egy-hajója lett.
    Ha hihetünk Joan Lukács messzelátó intuícióinak, akkor a múlt századnak, amelyben Francis Fukuyama elhamarkodottan ugyan, de a „történelem végéről és az utolsó emberről” beszélt (1992–94); amikor az ideológiák megsemmisülésének, s ugyanakkor a vallásosság legújabb kori reneszánszának idejét éltük, s amelyben a „történelmietlen valóság” alanyai lehettünk, most „Az új középkor” – Umberto Eco kifejezése – tanúságtevőiként kell megvallanunk, hogy egy „apokalipszis-terv” áldozatai voltunk és maradtunk, de végérvényesen.
    Az a század, amelyben „világvége-félelmeink” ellenére „életre tévedt egyszeriségünk vélt vagy valós igazságait” bizonyíthattuk volna, s amelynek kultúrájába, civilizációjába beleszülettünk, mára már tény: térben és időben is megcsonkított évszázad volt.
    Hetvenöt esztendeig tartott: 1914-től 1989-ig. A korszak szellemiségét alapjaiban a tudományos gondolkozás mindenhatónak vélt ereje határozta meg, Albert Einstein a mindenséget átlényegítő és átlelkesítő relativitáselmélete (1905–1925 ) többek között. Mégis a kor két fő eseménye: a ’14-es és a ’39-es világháború lett. Ezek a hatalmas „eszmerengéses” hegyvonulatok határozták meg az egész század arculatát. Továbbá az orosz forradalom, a nagy októberi (1917); Trianon, a történelmi Magyarország Életfájának megcsonkolása (1920. 06. 04.); O. Hahn, F. Srassmann és L. Meitner nevével fémjelzett atommaghasadás felfedezése (1939). Ugyanakkor a tudós emberek felelőségével élő E. Fermi, Szilárd Leó, Wigner Jenő közbenjárásával A. Einstein történelmi tiltakozó levele F. D. Roosevelthez, az atomkatasztrófa rémképeinek előrevetítésével, mindhiába; néhány évvel később R. Oppenheimer vezette tudós csoport első kísérleti robbantása (1945. 07. 15.); az atombomba alkalmazása – Hirosima (1945. 08. 06.) Nagaszaki (1945. 08. 09.); a gyarmatbirodalmak rendszerének vége (1945–1980); a kommunista államok megalakulása (1919–50); a világ két szuperhatalma: az Egyesült Államok (USA) és a Szovjetunió (SZU) glóbuszunk fölött gyakorolt döntő befolyása. Európa megosztottsága, Németország kettészakítása (1949. 10. 10.). Mind-mind a két világháború következménye volt.
    De művészetünk világa, amely maga is az ismeretlen vírusként lappangó kockázatok kiszolgáltatottja az európai geopolitikai térképek újra rajzolásakor, úgy tűnik, hogy a Szovjetunió felbomlásával (1991.) > Azóta sincs több hírünk a Szovjetunióról, az Egyesült Államokról azonban egyre több rossz van! >> Németország újraegyesítésével (1990. 10. 03.) kiszabadult az erőszak fegyverével irányítók világi hatalmának keszonjából: nyomása és parancsuralma alól, hogy kényszerűen egy másféle szorításnak, a gazdaság legújabbkori, valamivel kifinomultabb, posztmodern agresszivitásának „engedelmeskedjen”.
    Minden bizonnyal ez az életérzés, ez a felismerés s az „aranykori töredékek” konceptuális újraegységesítésének expanzív, erős feszültségű vágya szülte intuitíve és tudatosan is „Vácz-Abdérában, az egykoron két jó barát” < Bar-Do Sih & Mycoola >< Mycoola & Bar-Do Sih > távlatokat célzó művészeti „vállalkozását” is.
    A Hétvégi Expanzió >< Ex-Panzió >< Expanzió >< Ekszpanzió Nemzetközi Kortárs Művészeti Találkozók, vagy ahogy ezoterikus, szakmai körökben nevezik: Alternatív Fesztiválok alkalmával az alkotók és a közönség az egyszerre szűkülő és táguló lélektani és társadalmi közegben, amikor „labirintusérztés”, a „bizonytalanság” válik kulcsszóvá: „individuális bajainkkal felfakadtunk mint egy gennycsomó, s azóta is öntisztulunk a teljes gyógyulás reményében” – fél évszázad toxikációja hatására együttesen teszünk kísérletet arra, hogy miként válhatunk a „kortárs művészetek nomádjaiként” valóságosan is, ha kell az egzisztenciánk, a létünk kockáztatásával a mindennapok destruktív és építő, formáló és deformáló, egyszóval meghatározó tényezőjévé egy olyan korban, amikor ez a kapcsolat, mármint a művész és közönsége vonatkozásában, hagyományos értelemben szinte már nem létezik, klasszikus, hagyományos értelemben pedig alig értelmezhető.
    Vagy ha mégis, akkor talán úgy, olyan jelenségek formájában, miként az az Expanziókon történt, történik.
    Ezt az évente ismétlődő, többnyire három-három napos rendezvénysorozatot az ELTE BTK Magyar Irodalomtörténeti Intézetének Az irodalom új műfajai című jegyzete, amely Nagy Pál munkája, európai léptékkel mérve is korszakos irodalmi, művészettörténeti értékként tartja számon. Ezzel egy időben az Új Művészeti Lexikon is említést tesz Expanzió (Vác, 1989) címszó alatt az általa alternatív művészeti fesztiválnak nevezett eseményről, mint olyan ciklikusan ismétlődő nemzetközi rendezvényről, ahol kiállításokkal összekapcsolt rendezvényeken magyar és külföldi képzőművészek, performerek, zenészek, zenekarok, írók, költők és független színházak, művészeti társulások, szellemi műhelyek tagjai mutatkoznak be. Továbbá kiemelkedően fontosak az Expanzióra vonatkozóan Bohár András Aktuális Avantgard: M. M. Hermeneutikai elemzések címmel a Ráció Kiadónál 2002-ben megjelent interpretációs kísérletei is, amelyeknek III. Jelenség, jelentés és jelentőség című fejeztében az Expanziókon is folyamatosan jelen lévő poézis lehetséges útjaival, változásaival foglalkozik a szerző. Ugyanakkor ezek a korszakosnak minősített szellemtörténeti tények mind a mai napig nem tudatosultak igazán a hazai, az európai, a globalizálódó világ művészeti közgondolkodásában, művészettörténetében.
    Tizenöt év munkája, dokumentumtára, tapasztalata alapján a rendező(k), a szervezők, illetve a résztvevők képzete szerint is az Ekszpanzió olyan Gesamtkunstwerk / Összművészeti törekvéseknek téridőben helyet adó és keretet formáló kortárs művészeti mozgalmává vált, amelynek értéke ma már talán nem vitatható el sem filozófiai, sem művészetelméleti, sem pedig szellemtörténeti szempontból. Főként a rendszert változtató 1990-es évek szinte mindent megkérdőjelező és devalváló tendenciáinak ismeretében nem.
    Az „alkotó-rendezők” az első öt esztendő expanziós történéseit az, azóta hamvába hulló Katedrális című Irodalmi, művészeti, bölcseleti folyóirat „Expanzió 1989–93” című, magyar–angol nyelvű, tematikus dupla különszámában dolgozzák fel. Bárdosi József Performanszográfia; Németh Péter Mikola Poetográfia címmel rendszerezi bibliográfikusan, művekkel, dokumentumokkal illusztrálva az eseményeket. Az azóta is folyamatosnak érzékelhető expanzivitás, a találkozók táguló horizontja többek között arról beszél, hogy az ezredforduló tájékán, amikor „az összeomlás és a vidám apokalipszis allűrjei között a »mindent szabad« jegyében a barokk díszlet gyönyöreivel és frivolitásával ötvöződik a XX. század művészete”, aközben „a századvég módszeresen rehabilitálja az eddig negligált művészettörténeti értékeket”, ahogy ezt Jean-Louis Pradel A jelenkor művészete című könyvében oly plasztikusan megfogalmazza. Ebben az ellentmondásos, kibékíthetetlennek tűnő helyzetben azonban még mindig a happening és az expanzív hagyományokkal rendelkező performansz műfaja bizonyul a legalkalmasabbnak arra, hogy a részekre hulló „Minden Egész”, és a darabjaira töredezett, alapjaiban szétzilált klasszikus, avantgárd és modern irodalom, kép-, zene-, színház- és mozgásművészeti ágak között a posztmodern, a konceptuális művészetek: az akcionizmus, a body art, a land-art, a minimál-art, a fluxus stb. eredményeit is alkalmazva működőképes kapcsolatokat teremtsen a hiteles életfilozófiák, az autentikus kortársművészetek és a mindennapi lét között. Tágabb értelemben pedig a különféle – európai, ázsiai, afrikai, amerikai, afroamerikai stb. –, olykor egymástól hermetikusan elzárt kultúrák között hozva létre élő jól asszociálható, teremtő együttműködést.
    Valószínű azért is történhetett ez így, mert a Performer, aki megélt ideje kihívásaira, minden divatos megállapítással ellentétben nem valami megismételhetetlenül szuper újat kíván fel- és megmutatni, hanem sokkal inkább azt a végérvényesen elfelejtettnek vélt, mélyen ősi tudást akarja újra és újra létrementeni – így cselekedete tisztán a műfaji kategóriák felől meg sem közelíthető –, amit minden időkben a játék, a „míves fohász”, a rítus, a meditáció, az imádság, az üdvözülés isteni, művészi, testi-lelki eszközeivel kivételes, ünnepi alkalmakkor még valóságossá tehet. A Performer legyen bár költő, képzőművész, zeneszerző, zenész vagy épp színész, mint médium, mint „előadóművész” a saját személyiségét, s ha kell önmagát is műtárgynak tekintve: a testét, közvetlen környezetét használja kifejezési eszközként, témaként az élő mű-teremtésben. Kivételes adottságú, angyali lény tehát – ahogy Jerzy Grotowsky a Színház és rituálé című könyvében írja – olyan kerub, aki „egyszerű” műveleteit szigorú szabályok betartásával, állhatatosan végzi, például képes metafizikus kapcsolatot teremteni a testi impulzusok és az ének között. Hiszen az élet-áradásnak valamilyen formában artikulálódnia kell. Miközben a történés Tanúi szinte észrevétlenül átlépnek az ún. intenzív létállapotba – a cselekvésben passzívak, a nézésben aktívak lesznek, úgy mondják –, „valami jelenlétet éreznek”. Súlyos jelenlétet az időn túlivá nőtt pillanatokban, amikor az „Én az Én-élettel” találkozik, amelyből, mint a Napból, végtelen kisugárzással Energia árad. Ez a folyamat a Performer áteresztő organizmusa hatására keletkezik, ez a mű születése, hiszen ő az, aki transzcendens hidat képes „építeni” a Tanúk, azaz a közönség s ama isteni „Valami”, ama valóságos „Semmi” között. A Performer a cselekvés embere, ebben az értelemben pontifex = hídteremtő lélek tehát.
    Ebből következően mutatkozhatott alkalmasnak a performansz műfaja az időszerű társadalmi problémák művészi nyelven történő hiteles megjelenítésére is.
    A performerek például az elsők között mutatták fel, mint égre emelt mutatóujjat a vihar előtti csendben, azokat a vészt jósló felkiáltójeleket, amelyek a nemzeti kisebbségek, a politikai menekültek, a fajgyűlölet, a migráció, a feminizmus elhatalmasodó problémáinak, a természet vég nélküli kiszipolyozásának káros hatásait, várható következményeit jelezték szeizmográfként, s amelyeknek bomlasztó hatását napjainkban érzékelhetjük csak igazán, Magyarországon is.
    Ezzel egy időben hívta fel az akció művészet, ma már látnivaló, hogy nem elég hatékonyan a fogyasztói társadalmak erőszakos reklámiparága és a világ nehézsorsú szegényei, éhezői között kibékíthetetlenül elmélyülő ellentétek tarthatatlanságára a figyelmet, azonnali gyógyírt, humánus megoldást sürgetve.
    Ez a művészetekre nem minden időkben jellemző erkölcsi alapállás, morális magatartás, egzisztenciális és szociális gondokra és gondolatokra hangolt művészi szenzibilitás hatja át a ’90-es évek emlékezetes performanszait, ellentétben a 60-as, 70-es évek radikális, mindenáron polgárpukkasztó, olykor szélsőséges akcióival. Az ilyen megnyilvánulások a rendszerváltozások előtt álló Közép-Kelet-Európában mint a „társadalmi földmozgásokat és eróziókat” jó előre jelző üzenetcsomagok a hagyományos értelemben alig egzisztáló polgárság nélkül nem juthattak el igazán hatékonyan a köztudatba, nem találtak értő figyelemre, Vác városában különösképpen nem. Ezt a ma is létező hiátust Halmy Györggyel közösen tervezett négyrészes experimentális filmsorozatunkkal kívánjuk pótolni, utókezelni, amennyire lehetséges, ezzel is egyre táguló körökben társadalmasítva ekszpanziós művészeti törekvéseinket. Halmy filmjeinek ismeretében, a tőle elvárható módon az Ekszpanziók kor- és szellemtörténeti összefüggéseit mélyrehatóan elemzi majd a rendelkezésére álló video-dokumentációk feldolgozásával, valamint a mozgalom meghatározó művészegyéniségeivel, gondolkodóival tervezett mélyinterjúi által, amelyek segítségével a korszakos művek, megnyilvánulások és akciók rekonstruálhatókká, újraértelmezhetőkké válnak.
    Kísérleti filmsorozatunk expanzív képi, nyelvi világát kameráinkkal a „valóság élén táncolva” előreláthatóan a video art, a dokumentum-, a játék-, illetve a művészfilm műfaji határainak átjárhatóságával teremtjük majd meg: Huszárik Zoltán, Bódy Gábor, Hegedűs Ágnes, Waliczky Tamás s nem utolsósorban Nam June Paik és kortársai filmes kísérleteire alapozva. Olyan törekvésekre gondolunk, amelyek valahogy, valamilyen módon „kikezdik” vagy legalábbis kérdésessé teszik a hagyományos, a szokványos, történelmileg kialakult látásmódokat, kifejezési formákat, s helyettük valami egészen mást és mélyen ősit, mégis újat teremtenek, összefüggéseiben és minőségében újat: Ekszpanzió-filmet. Mindazonáltal arra keresve a választ, hogy bizonyos társadalmi folyamatok és a kortárs művészetek pozitív és negatív kölcsönhatásai, azok rekonstruálható rendszerének belső törvényei, az évről évre választott tematikák hívó szavára: > „A Zene”, „A Lakoma”, „A Neoizmus”, „A Remete” az „Unió >< Híd”, „A Táltos >< Sámán”, „A Vár”, „A Kilátó” > a találkozókon születő és megvalósuló művek által, miként befolyásolták – befolyásolhatták-e egyáltalán? – azt a „kilátástalanság hevében” pulzáló globális és lokális világképet, amely egységesülő Európánkban jelenleg is itt formálódik és deformálódik körülöttünk.
    Mindebből következően az ekszpanziós művészeti formák és tartalmak robbanásszerű megjelenésével járó eseményeket naprakészen, kronológiai sorrendben, fotó-dokumentációkkal illusztrálva, tény- és tárgyszerűen szubjektív széljegyzet formájában, forgatókönyvként vázoljuk most fel néhány kulcsfontosságú performansz, kiállítás-performansz, színházi előadás, koncert-színházi és koncert, akció pontos leírását, látleletét adva, olykor dióhéjban lélektani, művészetfilozófiai, hangulati vonatkozásait kiemelve.

Az ekszpanziók jelzés értékű történeti kronológiája

    1989-es HÉTVÉGI EXPANZIÓ. Bizonyos megfigyelések szerint 20 évente reformhullám söpör végig Európán, úgy mint 1948-ban, 1968-ban és 1988–89-ben. A váci kortárs művészeti fesztivál megálmodói azonban jól érzékelték, hogy a konkrét társadalmi mozgásokat már idejekorán megelőzik a műalkotásokban rejtezkedő és lappangó előjelek. Ez a felismerés mentette létre az első három napos Görög Templomos alternatív találkozót, amely a Hétvégi Expanzió elnevezést kapta.
    Ezt a hétvégi akciósorozatot és kiállítást akkor mindazoknak ajánlottuk, akik nem hittek az örökérvényű evidenciákban. Ajánlottuk azoknak, akik megunták az ezerszer agyonismételt és konzumtermékké züllesztett formákat. Ajánlottuk azoknak, akik nem szerették a százszor felmelegített, előrerágott, és felkérődzött szellemi termékeket. Ajánlottuk azoknak, akik rácsodálkoztak a jelenségekre, és nem ítélkeztek könnyelműen felettük. És végül ajánlottuk azoknak, akik nem öt perc alatt akarták megérteni a modern fizikát, az űrhajózást, az emberi kultúra több ezer éves eredményeit és annak kortárs jelenségeit. Viszont nem ajánlottuk a hajdani és az akkori ferencjóskáknak, mert bizony szerintük: „minten natyon jó, minten natyon szép és mintennel meg vatynak eléketve” azóta is.
    1989-ben Magyarországon a performansz művészet harmadik generációja volt a legaktívabb állapotban, ekszpanziónkon a következő nevekkel és művekkel reprezentálva akkori önmagát:
    fe. Lugossy–Szirtes: KOHOLT NAPSÜTÉS kiállítás – performace; Lantos Erzsébet >< Tolnai Ottó: „MOST MAJD ÉN SIMOGATLAK TÉGED” performace; Fazekas László: ÉNEKLŐ SZOBOR Kígyós Sándor emlékkoncert; Csetneki Gábor >< Varga Rita: AISA c . rítustanulmány; Hegyi >< Felkay: Reggeli beszélgetés a 80-as évek művészetéről; BP. SZERVIZ, MATUSKA SILVER SOUND és a SZKÁROSI KONNEKTOR Rt. Koncert; MYSTERIUM CARNALE (profán mise) a Fiesta Színháza előadásában.

(Bar-Do Shi)

    1990-es EX-PANZIÓ 2. A múlt évben papírra vetett prognózis, mint az „OOszoevetseeg Proofeeciaai”, különösképpen Simeoné, beteljesedett, a jelképes Logosz testet öltött. A tavalyi plakát sárgától bemocskolt kékein csúszómászók szimbolizálták mocsár-létünket. Az idei sárga-lilából kevert világító színek, amolyan pünkösdi hajnalhasadást, fridomos falbontogatást, bronzgondolatok – értelmetlen – döntögetését, kaméleonok háromszori színeváltozását és vörösből szőtt püspöklilákat jelzik. Miként János írja: A Logosz testet öltött. A mai profán inkarnáció egyik első jele a Váci Szovjet Hősi emlékmű eltávolítása volt, államilag szervezett happening, gyalog áldozat vezérért. S jövőre mi lesz a plakátokon? Sárgával megszentségtelenített fekete sertések és más effajta lények, s közöttük gyöngybetűkkel:
    JÓNÁS / PERFORMANCE A CETHALBAN > ÉZSAIÁS / HANGVERS A PUSZTÁBAN > SZENT FERENC / BADY ARTOS STIGMATIZÁCIÓJA >> SZENT MIHÁLY / EVENTUÁLIS SZUBSZTANCIA MÉRLEGELÉS >> PÉTER APOSTOL / SZITUÁCIÓ GYAKORLATOK KÖZTES TÉRBEN >> MÓZES /MAGNÉZIUM BOKOR MEGKÖZELÍTÉSE, TÉRFELMÉRÉS >> SZT. ISTVÁN PROTOMÁRTÍR /MATERIÁLAKCIÓ KŐVEL / >> NEPOMUKI SZT. JÁNOS / ÖNDESTRUKTÍV VÍZ AKCIÓ / >>>
    Ez az esztendő a beteljesülés éve, 68 óta nem voltak tapasztalhatók, ilyen s ehhez hasonlítható spontán társadalmi happeningek. Újabb ikon- klazmus tanúi lehettünk. A törvényszimbólumok ikonográfiai típusokká silányulnak. Nem maradt más hiteles dolog, mint az Ige / a Szellem és a Corpusz / a Test , ami ledönthetetlen, beolvaszthatatlan. Rendezvényünk a performance körül forog, de az előadások a címadó ex-panzió értelmében kinyújtják csápjaikat a rokon médiák irányába is. Kultúrköröket szintetizálnak, experimentális jelleget öltenek, szubkulturális jelenségeket szentesítenek, a destrukciót teszik az építés alapkövévé és a konstrukciót bonyolult de – konstrukcióvá alakítják. Szavakat, gondolatokat és filozófiákat hordozva mint magatartást, melyek nem szolgálnak mást, mint Európa nemecseki emberként felszabadult aktivitását, ahol és amikor szinte már minden a „mindent szabad” jegyében történik. A jelenlévők és fellépők így az évtized utolsó évének legaktívabb performerei, költői, képzőművészei, zenészei, formációi, művészeti társulásai közül kerültek ki, név szerint: FE. LUGOSSY–SZIRTES, KELÉNYI BÉLA, LADIK KATALIN, SZÁNTÓ ÉVA, JUHÁSZ R. JÓZSEF, MÉSZÁROS OTTÓ; FABÓ KINGA– GELTZ PÉTER, HÁY JÁNOS, KRAUSZ TIVADAR, BÍRÓ JÓZSE, MÉS-ZÁROS ISTVÁN, PETŐCZ ANDRÁS, KOVÁCS ISTVÁN, SZOMBATHY BÁLINT; XERTOX CSOPORT, HEJETTES SZOMJAZÓK, LOIS BALLAST koncert a váci kompon; DÓRA–VÁRSZGI duó, SZKÁROSI KONNEKTOR RT, CSETNEKI GÁBOR– VARGA RITA, OLESCHER TAMÁS: Felvirágzás;
    Kiállítók: Gaál József, Gerber Pál, Julius Gyula, Szotyori László, Varkoly László,
    fe. Lugossy–Szirtes, Kelényi Béla és Swierkiewicz Róbert.

(Bar-Do Shi)

    1991-es EXPANZIÓ III. A rendszerváltoztató törvényhozásban a nemzeti szimbólumok védelmére hozott törvények éve 1991. Ekkor történik meg az, hogy Szkárosi Endre & Bernát (y) Sándor által jegyzett ÚJ HÖLGYFUTÁR c. folyóiratot – az inkriminált számnak az expanzió rendező-alkotói is szerzői lettek – egy demokratikusnak vélt államban időszakosan betiltanak.
    Az indok a nemzeti címer meggyalázása. Ez a történet „ihlette” Szkárosi emlékezetes performanszát az Expanzión. Az előadás rövid cselekvéssorból s hangzó költői szövegekből állt. Az asztalon gyúrt gyurmalepényekbe apró nemzeti színű zászlócskákat tűzdelt hurkapálcákon az akcionista, miközben hangulati elemként a nemzethalál érzését felidéző, romantikus hangvételű strófákat recitálva énekelt, majd befejezésül elvagdosta, megsemmisítette a kitűzött zászlókat, s a megadás, a kiszolgáltatottság megadó jeleként, kitűzött egyetlen egy fehér kis lobogót.
    A LIEU / MANEUOVRING nevű kanadai csoport ugyanakkor, hasonlóképp HOMMAGE-PERFORMANCE címmel, a 60-as években bebörtönzött francia anyanyelvű honfitársaik emlékére mutatták be progresszív politikai akciójukat. A kivégzés dermedt rituáléját felidéző – névsorolvasással kezdődő – performansz során, a hátratett kezű, elfedett arcú három aktor, testére a rendőrségi nyilvántartásból ismert képeket vetítettek. A Görög templom külső falánál állók „nevük” elhangzása után, hangos „jelen!” felkiáltással válaszoltak, mire egy pohár víz, mint lövedék csapódott fejük fölött a falnak, a falba.
    A fesztivál külföldi és hazai résztvevői: Richard Martell, Alain-Martin Richard, Jean-Claudes Saint-Hilaire, Dzugas Katinas, Linas Lansbergis, Szkárosi Endre, Kovács István, Szántó Éva, az Orkesztra Luna, a Fiesta Színháza, az Olescher Multi Média Színház, az Új Hölgyfutár és Katedrális c. folyóiratok szerkesztői és szerzői. Kiállító: Bíró József volt.

(Bar-Do Shi & Mycoola )

    1992-es EXPANZIÓ IV. A helyi hatalmasságok által mindennapi létében is veszélyeztetett, majd nem sokkal később a köztársasági ombucman által elutasított perirat ellenére is erőszakosan megszüntetett váci Kék – LÓ – Fény Kulturális Kávézó fénykorára esik ez a fesztivál. A METANOIA CSOPORT, a RENESZÁNSZ SZÖCSKÉK, a MAGNETIC BAND, KETTŐS TAMÁS és az ÉSZAKAI BITLISZ, Marcus Eichenberger, Szemző Tibor, Waszlavik Gazember Sámán Petőfi Velorex koncertjével; Robert Desnos szellemének megidézésével úgy, hogy a halott költő „valóságosan” is jelen van a fesztiválon Kövesdi László az önmagát kínvallató-„kínész” alakjában. A poézis útjain Fabó Kinga, Háy János, Kukorelli Endre, Petőcz András, Németh Péter Mikola, a Kráter Műhely és a Katedrális szellemi holdudvara van jelen.
    Ez az év a Román performingoké: Boné Rudolfé, aki Átkelés c. akciójával a váci vasútállomástól a Görög templom hajójáig a betonszárazon kel át a városon, a maga építette csővázas koporsó – rocsóján; Amalia & Dan Perjovschié, akik Semmi sem véletlen, Kápolnák c. akcióikkal mutatkoznak be a város járókelői bevonásával (3 napos, maratoni rajzakcióikkal); és Sorin Vreme-é: Átforgatások c. Duna-parti természetelvű akciójáé.
    A színházak közül a Dream Team van jelen: DALINIÁDA c. produkciójával.
    Balázs Mária dramaturgiai és rendezői munkái: Salvador Dali írott és festett művei alapján készülnek. A „Fiesta” Színháza Folyamatábra c. performanszával van jelen. Kiállítók a XERTOX csoport tagjai.

(Mycoola)

    1993-as EXPANZIÓ V. (A ZENE). A 90-es évek eleje óta Európában a határmódosítások, a politikai és a műfaji határok korrekciójának idejét éljük. Németh Péter Mikola: „Expediá/t/ Európa c. poétikai akciója Gerhard Rühm osztrák akcionista 1972-es államhatárokat rögzítő poémájának válasz/folytatása vagy kiigazítási kísérlete, mikor is „Németország határos Németországgal” és a Szovjetunió Magyarországgal, Magyarország nagy Jugoszláviával, miközben Magyarország mindenhol és mindenkor határos önmagával.
    A mű újra komponálása történik meg Arnold Drayblett amerikai taxisofőr elidegenítő zenéjére, amely a határok módosulásaiban lejátszódó valóságos történelmi mozzanatokra reflektál, előrevetítve az amerikanizálódás várható következményeinek ellentmondásosságát.
    Az alkotó-rendezők úgy gondolták, hogy a műfaji határokat a zene képes a lehető legkönnyedébben, a leghajlékonyabban átlépni, ha kell, terápikusan is kezelni, ezért lehetett a hívószó „A zene” 1993-ban. Szabados György a teoretikus zene-teremtő lélek, Lois Viktor a mosoly-mosó-művész, Borlai–Dóra–Kopasz–Mezei laza kvartettje tette valóságossá ezt az elképzelést.
    Ugyanakkor Szombathy Bálint–Slavko Matkovic Az utolsó költő c. akciója Tsúszó Sándor a sohasem létező és mégis jelenlévővé vált költő emlékezete, „emlékműve” született meg ezen a fesztiválon.
    Triceps Opál Színháza: Hét könnycsepp, Borgó György Csaba a Tulsó P’ART Csoportja Amurit Dimitru című szarkasztikus akciója, Ladik Katalin Balladája lett emlékezetessé.

(Bohár–Bárdosi)

    1994-es Expanzió VI. Az expanziók első öt évében a szociális és politikai érzékenység kerül előtérbe.
    A body art mint forma, a rítus mint keret továbbra is megmarad, viszont a későbbi korszakok jellemzője – a korábbi művészeti törekvéseivel ellentétben – az lesz, hogy a középpontba nem a hatalommal szembeszegülő művész, a szubjektív én autonóm protestációja áll, hanem sokkal inkább a rituálék keresésében, teremtésében, metafíziszében, újraértelmezésében érdekelt alkotó ember „ideája” válik fontossá.
    Az év emlékezetes produkciói: OM Duó (Nikolai Ivanov–Elza Artmontceva);
    A „GERINC” c. performace-kiállítás (Németh Péter Mikola >< Németh Zoltán); POSZTUMUSZ Csoport fellépése, Olescher Tamás: Óda a fehérhez c. és Bohár András kiállítása, TIN – TIN Q, Grencsó Kollektíva (trió)
    Marcus Echenberger (Ch), Bp. Service koncert
    POETICA LICENTIA: Balogh Robert, Barna T. Attila, Fabó Kinga, Ficsku Pál, Háy János, Kukorrelly Endre, L. Simon László, Petőcz András, Párniczky Mihály költők felolvasása;
    SZÁRNYAK SZÍNHÁZA: Kilenc Etűd, OPÁL SZÍNHÁZ: Kegyetlenség c. előadása;
    Lois Viktor TUNDRAVOICE stb.

(Bar-Do Shi & Mycoola)

    1995-ös Expanzió VII. (A ZENE 2.). A tematika ismét „A zene”, nem véletlenül. Az alkotó-rendezők úgy érzik, hogy az 1993-ban szerzett zenei fesztiváltapasztalatok, az akkor megfogalmazott teóriák, hogy ti. mindenféle műfaji határok a zene emocionális, akusztikus eszközeivel vizuális és verbális síkon is oldhatóak, bizonyos értelemben, így újra rendezhetőek és „terápikusan” kezelhetőek is, részben igazolódtak. De csak részben. Hiszen a már korábban megfogalmazott, de – strukciós folyamatok, akkor természetszerűen nem értek véget, az útkeresések a műfajok határain, azóta is folytatódnak.
    Fellépő útkeresők: AIOWA KONCERTSZÍNHÁZ (Yu): Pestis; BINDER KÁROLY,
    LADIK KATALIN; SZKÁROSI ENDRE; Németh Péter Mikola: SÖR-SZONETT zenei inprovizációra
    (Gerhard Rühm Szonettjének parafrázisa), MAMŰ Hangok, TIN TIN Q;
    Marcus Echenberger–Philippe Micol, Erhard Hirt, TUNRA VOICE, Fazekas László: KIGYÓS HANGSZOBROK, TITANIC EL. MŰ. ISK., mesékSTB,
    Balogh Robert, Párniczky Mihály, Barna T. Attila, Jász Attila, Térey János, L. Simon László, Balavány György, Kövesdi Lszló, Nyírfalvi Károly, Péterfy Gergely, Erdős Virág, Kurdy Fehér János, Molnár András; Kiállítók: Gaál József, Sinkó-Kalmár

(Mycoola)

    1996-os Expanzió VIII. „A LAKOMA”. Mit is jelent a 90-es évek közepén, 1996 halványuló ünneptelen millecentenáriumi nyarán „A lakoma”, az antik idealista filozófia és a kulturális „élvezetek” nem véletlen találkozása egy performansz-fesztiválon? Illendő-e lakomát ülni 20%-nál is magasabb infláció mellett, és a performansz nonverbális gesztusnyelvén szerelemről, egészen pontosan éroszról, azaz vágyról, háborúról és az erkölcsről elmélkedi? Természetesen 1996-ban úgy gondoltuk, hogy igen illendő, hiszen erről szól Platón kora óta minden, különösen a rendszerváltás kezdeti eufóriája után fordult az érdeklődés a szociális, a etikai problémák irányába. Valahogy ilyesformán: „Miután pedig – szólt Erüxiomakhosz – megállapodtunk abban, hogy ki-ki annyit iszik, amennyit akar és semmiféle kényszer nem lesz, azt javaslom, küldjük el a fuvolás lányt, aki imént érkezett, fuvolázzon magának, vagy ha tetszik, az asszonyoknak odabent, mi pedig beszélgetéssel töltsük ma az időt…” „Hát nem szörnyű és csodálatos dolog, Erüximakhosz, hogy a többi isten tiszteletére a költők himnuszokat paianokat költöttek, de Érosznak, ennek az annyira erős és hatalmas istennek a tiszteletére annyi költő közül egyetlenegy sem költött dicsőítő éneket?…”
    A Lakomához és a diskurzushoz, mint egykoron, egy nagy asztal építtetik, amely színpadként szolgál, ilyenformán készülődnek a performerek Platón Lakomájára. A zenészek (Filep Sándor, Kiss Dorottya, L. Menyhért László, Székely János) elektromos hangszerekkel (fuvolával, gitárral) játszanak, Arisztophánész (Szombathy Bálint) visszhangosított mikrofonnal erősíti fel csuklásá, Diotima (Mihai Olos) lemezvágó ollóval kettévág egy kockát, Szokratész (Szirtes János) távkapcsolóval a kezében áll két képernyő között stb. A további szereplők Kovács István, Abajkovics Péter, Mészáros Ottó, Ács Enikő, Mehr Licht Ferenc, Áros Éva s az OPÁL Színház tagjai.
    A performerek a maguk választotta személyként, az eredeti szövegnek megfelelően kezdik a Lakomát, majd egyre többször, s egyre jobban reagálnak egymás tevékenységére is, igazi diskurzusokat kialakítva, úgy, hogy senki sem tudhatta, hogy mikor szakítják félbe eltervezett akcióját.
    A szervezettség és véletlen szerűség kettőssége vezette órákig az improvizációk sorozatát.
    Az előadás különlegessége, hogy az írott filozofikus szövegek párhuzamos olvasatuk ellenére is érthetően, követhetően feloldódtak a lakomázók egyidejű cselekvéssoraiban.
    A nyolcadik Expanzió nagy témája A LAKOMA volt, a megszokottan három napig tartó találkozó azonban helyet adott másféle kortársművészeti kísérleteknek is. A francia ALIRE nevű, számítógépes irodalommal foglalkozó folyóirat szerkesztői Philippe Bootz és Papp Tibor néhány PC és két Macintosh segítségével mutatta be a poézis számítógépes útjait.
    Philippe nemcsak installálta és lefuttatta a kész műveket, hanem részletesen kitért a vers- és képvers-generálás végtelen lehetőségeire, amely új utakat nyit meg az írásművészet műfajainak eszköztárában.
    További fellépők: Nagy Pál: Autodafé, ill. Vidd innen az arcodat c., és Ladik Katalin: A bárány hasonmás c. videoperformansza; Krizbai Sándor SOUND DESINGN; Kopasz Tamás LAVÓR; Németh Péter Mikola: UTOLSÓ REGGELI A SZABDBAN c. formációja.
    Kiállítók: Bohár András: A lakoma görög nyelvű szövegképeinek elektrografikái; Papp Tibor: Vizuális taktilis poémái; Nikolai Ivanov–Elza Artamontceva: Indiai és az európai érosz filozófikus installációja.

(Bar-Do Shi & Mycoola)

    1997-es Expanzió IX. „A NEOIZMUS” (Vác – Pokolsziget). „VÉGEZZ A NEOIZMUSSAL, MIELŐTT AZ VÉGEZNE VELED” Monty Cansinnnak, alias Kántor Istvánnak a neoizmus megteremtőjének egyik kulcsmondata ez. És hogy mégis milyen események rejtőzködnek a neoista nyelvezeten megfogalmazott talányos mondatok, címek mögött? Erre természetesen csak röviden válaszolhatunk, mert Kántor armadája a három napos váci expanzió során legalább 20 órányi előadást tartott. A legjellegzetesebb neoista megnyilvánulásnak tarthatjuk a közös étkezést és pikniket, a sajtótájékoztatókat, illetve a tévé-, rádió- és újságnyilatkozatokat, az utcai agitációt, a tüntetést és ellentüntetést, beleértve az „ellenkoldulást” is, mint az élő kommunikáció legtermészetesebb formáit. Ezen túl a privátszférát is megmozgató lakáshálózat-performanszokra is sor került, és természetesen a neoisták egyik erősségét, az improvizatív techno indíttatású zajkoncerteket se feledjük. ”
    A neoizmus jelképe: a lángoló talpú vasaló és drótvázas vállfa. Íme!

(Bar-Do Shi)

    1998-as Expanzió X. „ A REMETE” Fesztivál (Vác–Márianosztra–Zebegény). Remeteség, mint magatartásforma, mint életérzés állandóan visszatérő „ideája” a XX. század emberének, de előzményként utalhatunk a preraffaellitákra, a nazarénusokra, magára a társadalmakból való kivonulás tényére: a szecesszióra, valamint ezek hazai párhuzamaira, mindenek előtt Csonváry és Gulácsy életvitelére, magatartására, viselt dolgaira.

    A REMETÉK NEM ÉRZIK A MAGÁNYT,
    ŐK VANNAK LEGKEVÉSBÉ EGYEDÜL,
    MERT AZ Ő MAGÁNYUK VÁLASZTOTT
    M A G Á N Y.

    Vác Boldog Remete, akinek expanzív törekvéseinkben visszaadtuk ellopott pásztorbotját, pontosabban ezt a gesztust egy arra hivatott ember, Jelenits István piarista rendi tanár tette meg, mára már több-több évtizedes elfelejtettetése ellenére a közvéleményben is rehabilitáltatott.
    Akcióink választott színhelyei Márianosztrán a Pálos rendiek Jézus öt szent sebe búcsújának időpontjában voltak. A feladat az volt, hogy minént tudunk Szt. Özséb remete rendjének búcsújában úgy jelen lenni performaszainkkal, hogy az egylényegűvé váljon az ott és akkor történtekkel.
    Akcióinkat, a hely szellemét megválasztva, mély meditációval Zebegénynél a dömösi sziklák remete barlangjaiban fejeztük be.

(Mycoola & Bar-Do Shi)

    1999-es Expanzió XI. „UNIÓ >< A HÍD”: IPUL/IPOLY/IPEL’/EIPEL Fesztivál (Vác–Szob– Ipolydamásd–Chl’aba / Helemba–Leléd– Nagybörzsöny ). „UNIÓ >< A HíD” című tematika Az alapkőletételtől láthatóvá és követhetővé teszi majd szándékaink szerint egészen a Veporig = forrásvidékekig, hogy a művészi szándékon túl milyen szervezői és rendezői elvek alapján jutottunk el a Váci Görög Templom Kiállító Teremből expanzív kísérleteink során az IPUL /IPOLY/IPEL’/ EIPEL menti nemzetközi kortárs művészeti fesztivál sorozat és találkozó megrendezésének gondolatáig, az Ipoly menti kultúrkör újra egységesítésének nem titkolt szándékával, hozzájárulva az IPOLY EURORÉGIÓ, a magyar–szlovák határon átnyúló együttműködés kortárs művészetek eszközeivel és lehetőségeivel történő megteremtéséhez, építéséhez oly módon, hogy ahol lehetséges, ahol Híd létezett egykoron az Ipoly folyón át, ott azokat a hidakat jelzés szerűen újra építsük, vagy a még meglévőkön előadásokat, koncerteket, performanszokat rendezzünk.