Emelve a tét!

Új esztendő!

Illyési magassággal mérettetik.

Most a mén, a visszatekintő,

hazaértében fölnyerít.

Mit hoz a telt szekér?

Van-e még csűr és van-e még lélek,

mibe a rakott fuvar belefér?

Szavak – kishitűen sekélyek?

vagy a mélybe bátran hatolók?

Kutatván rokont, társat ott is,

hol kolduson segít csak kódis.

Csilláros teremben tart-e szünetet a mámor,

ha balsors sodorta családokkal számol?

Bíztat-e szem, összeért váll és kéz

egymásra és céljainkra nézvést?

A Szeret-menti, a bánsági,

a feltiszai, a marosháti,

a menasági, a csíki

s az Őrségben ritkuló benti-kinti

magyar fohászaiba vegyül-e hála?

Vagy csak a fennmaradás szorongása

és a káromkodás, ami

ajkán a szót egymással váltja?

S miként az esztendő napja

hág naponta magasabbra,

az előttünk már-már bezárult Lét

ajtaja – nyílva várja-e jövőnk jöttét?

Ezerkilencszázkilencvenkilenc,

a téli mélypont mínusza kileng,

betegség, alkoholtűz, fagyhalál –

csillapodj szegénység, segíts meg január.

De nemzet-éjünk évtizedei ismét

áhítják életfényünk napkeltéjét:

légy bátor, te nép-mostohák árvája:

álmodott holnapunk – holnapok álma –

Isten feléd nyújtott szalmaszála!