- Nevezze meg a segédeit!
- Nevezze meg maga, irgum-burgum!
- Két szemtanú is lesz, ahogy a szabályok előírják, akiket segédeknek nevezünk, aztán, maga is. Legalább, a békés elnyugvása előtt, nem tudnak rám kenni semmi lovagiatlant.
- Igen magas a lovad!
Puff, lecsapott egy nagyon nagyot, kihívója bal arcára, a markába szorított, egy pár kesztyűjével.
- Lesz még egy párbaj, ha netán túléli, miután felgyógyul!
- Maga is nevezzen segédeket! Különben, milyen fegyvernemben szeretne utazni?
- Utazni, kérem szépen lovon szoktam, a fegyvernem legyen a kard! Megfelel?
- Négy, öt egyenlő részben, elegánsan csomagolva, vihetik segédei haza. Egyáltalán párbajképes maga?
- 426 párbajom volt!
- Na ne játssza meg magát! Nekem is volt ötven, szegények, mind árvákat és özvegyeket hagytak maguk után, de amit most, éppen állított, az külön párbajért kiált. Így már három egymás utáni párbajunk lesz!
- Szegény barátom, nem elég magának az egyszeri kivégzés, egymás után háromszor szeretne miszlikbe felaprózódni?
- Különben, hogy létezik, hogy annyi párbajt túlélt?
- Azt is mindjárt elmagyarázom, csak válasszon fegyvernemet a második kihívásra, sosem lehet tudni alapon!
- Úgysem éri meg szegény barátom!
- Nagyon sajnálom magát, azért, hogy ne vegyem el teljesen az életkedvét, válasszon!
- Mondjuk, legyen pisztoly!
- Bölcs választás! Kard és pisztoly közül, egyszer kard, egyszer pisztoly. Na, adja már ide azt az almát, a bal markomba és most figyeljen! Apropó, a fejfedőjét odatenné, ahová akarja! Valahová le a fűbe.
- Békülni szeretne?
- Dehogy, csak mutatok valamit. Rendben, az a hely pontosan megfelel. Na most figyeljen ide!
Két hajítással, magasba repítette almáját és mire kihívója, hajszálait marokkal tépte volna ki, ő harmincnégy, egyenlő szeletben továbbított, minden almadarabot, a körülbelül tizennyolc méterre, fűben lapuló sapkába.
- Nem szeretek korán párbajozni, legyen mondjuk tíz óra!
- Az szabálytalan, úgy tudom! Öt és fél hat körül szoktuk csinálni.
- Ilyen, a párbaj-törvénykönyvben, sehol sincs lefektetve!
- Nézze, én olyan későn nem párbajozok!
- Megértem magát. Ha nyilvánosan bocsánatot kér, gyönyörűen visszavonulhat, hosszú és becstelen életére.
- Ne csinálja már! Tudja, hogy a nyilvános bocsánatkérés, rosszabb az öngyilkosságnál.
- Nagyon sokkal rosszabb! Az ilyen helyzetekben ugyanis, tulajdonképpen a társadalmi elvárás, dupla csövűje, az öngyilkosság volna, de magából azt nem nézem ki.
Bocsánatot tehát nem kér?
- Nem lehetne valami megbékéléssel, vagy a fene tudja mivel megoldani a dolgot? Tudja, úgy kifelé, aztán végül is, akkora nagy sértés nem történt. Tulajdonképpen kit érdekel, hogy maga is kedvesnek találja az én kedves feleségemet. Valójában ez hízelgő, nem?
- Látok, valahol a messzeségben, a láthatár peremén is túl, egy homályos megoldási lehetőségét.
- Mondja kérem! Mondja! Különben tegeződhetnénk is.
- Most még nem, csak, ha elfogadja és végrehajtottam. Azt gondoltam, hogy nagyon porosak a kesztyűim. Mondjuk, egy rendes félórányi porolásra - ezek tudja azokhoz vannak szokva -, ha rendelkezésemre méltóztatna állítani jobb és bal orcáját, gondolom a dolog megoldódhatna, mindenféle bocsánatkérés, pellengér meg miegymások nélkül. Ja, és ha akar, utána tegeződhetünk is.
- Hogyne kérem, hogyne! Látom magam is, hogy porlepte a becses kesztyűje. Kezdheti, itt a zsebórám, ha az időmérés gondokat okozna.
A kesztyűporolás elkezdődött és lefolyt. Kihívóan megváltozott, a kihívó arcocskája. Majdnem eldőlt már, de az utolsó tizenötnél, gálánsan visszaszámoló kihívott
erőt, öntött bele és nullánál kezet nyújtottak.
- Nos, köszönöm, örülök, hogy ilyen barátra leltem. Jut eszembe, ha innen az emberek szeme elé kerülünk, arcod bebordázódását, majd jól ráfogjuk egy haramia támadásra.
- Tudtam, hogy a barátaim csak gáláns emberek lehetnek.
- No lóra fel, menjünk!