Berohantam,

besántikáltam,

átlökdösődtem,

bestoppoltam

           a hegyek és városok ismeretlen fehér lyukait,

bestoppoltam a furkó sofőrök mutogatásai,

                   a nett úrvezetők mozdulatlan arcizmai

                                ELLENÉRE

bestoppoltam

            ezt az elhanyagolt szúnyogvidéket,

                    bányavidéket,

                                 bauxitvidéket,

                                 iparvidéket,

                                 főváros-vidéket,

                                 majorság-vidéket,

                                 volt-laktanya vidéket,

                                 lesz laktanya-istálló vidéket,

                                 fecskevidéket,

                                 szalmakazalvidéket,

bekopogtattam,

feltörtem hol a sarkamat, hol az ablakaitokat,

eltörtem hol a tükreiteket, hol a mécseseiteket,

elmerészkedtem,

            elszemtelenedtem, de nyitott szemeimmel,

                     mert szembekötősdi,

                     mert száj-bekötősdi,

                     mert elködösítősdi,

                     kisded játékaitok nem játékom,

átzötykölődtem,

átfagytam,

általrázkódtam

             ponyvás és ponyvátlan négykerekű mű-végtagjaitokon,

                      ó, mennyi rokkant – autókaraván

                                 ó mennyi akvárium –

                                 ó, mennyi megnagyobbodott üvegszem –

                                 gépesített szempillatörlők

Micsoda lény-faj maradt itt megkövesedve,

mikor az egész föld lesz lomhely!

 

                                  „LOMHELY – POMPEI”

 

alumínium-borostyántokban az emberi bogár-faj!

átlábaltam a párától füstölgő mocsarakat,

átsüllyedtem a kormos iszap fekete női nemiszervét,

átkéklettem szemeimmel a füstös előadótermeket,

átnyomattam sajtóhibáimmal a folyóiratok zúzda-papírjait,

át nem estem a ló túlsó oldalára,

              mert természetes szexepiljét a női arc sem cserélgeti,

át nem vertetek,

mert a leveretettek józansága vagy láza megsegít,

              láza vagy részegsége megsegít,

 

bebarangoltalak,

összehugyoztalak, fák, büszke tűzfalak,

bejártalak,

átjártalak,

kijártalak,

kijártalak, nemcsak cipőket,

de bugyrok lefelé vivő iskoláit,

ki nem kerültelek, beléd botlottam,

engem vettél föl és én fölvettelek,

fölveszlek most is, mint nyakamra az akasztókötelet!

 

Himód, Nőtincs, Bököny, Zsújta, Őrhalom,

Mátrapéterke, Cigánd, Lugos, Bátor,

Dombrád, Napkor. Gotop, Rónafő,

Páty, Mány, Karád, Vál, Nyék,

lehetnék minden faludban árnyék,

vén apáidnak oldalán a vő,

templomaidban bugyuta kántor,

temetőidben lelhetne meg a végső nyugalom.

 

De inkább köhögöm asztmáitokat,

krákogom káromkodásaitokat a békákkal hasztalan,

bicegem bénaságotokat:

                                

                                   „BÉNI-BÁNATOS”

 

áthűlöm hülyeségeiteket,

nem gyámolítom gyávaságaitokat,

nem gyarapítom gyarlóságaitokat,

átkutyagoltalak, kivert-bekéredzkedő „hobó-kutya”,

átdagasztottalak, legalább az úttalan sarat,

megkörnyékeztelek, kietlen környék,

meglátogattalak, meglatolgattalak,

latba vetettem magamat,

látleletet vettem, de milyen bíróság hoz itt megoldást

a mérgezett anyaméhnek, a kémiai romboltságnak,

idegösszeroppanásnak, az összeroppant gerendáknak,

a dili-bogyóval etetett árváknak,

farba kúrt kamaszoknak,

a vakondtúrásnyi földkunyhóknak,

a bevezetetlen víznek,

a láb alól eltett, MEGÖLT,

           kivizsgálatlan ügyeknek,

az elfogatott parlamentereknek,

                                  TÖRÖK BÁLINT-oknak!

Utaztam a 72-es buszon,

láttam fotókat Pusztaszerről, fakatonákat,

lőttem galambot parittyával,

álltam kihallgató osztag előtt,

lestem napisajtót,

írtam verset,

sírtam is,

vertem fejemet a falba,

téptem hajamat,

tettem rendet is,

tűrtem is rendet,

növesztettem hajat, szakállat,

fürösztöttem gyermeket,

üvöltöttem,

eltűntem olykor,

a havak palástjára léptem szívöltéseket,

talpamról sár-figurák hulltak le a pályaudvarok kövén,

lábam és kezem ollóival metszettem át a kukoricást,

a homoktól három napig voltam homokember,

estem betonra is négy méterről,

             sem a beton, sem a csontom nem repedt meg,

állt a lábamba vaskerítés,

ült a tenyerembe vasvirágról száll pillangó,

fejem fölött virított a vérehullófecske-fű,

párnát adott az ingéből kibújt, izmos tölgy-gyökér,

bort adott a pincecsősz,

bújtatott kapualj és pince,

átbujkáltalak,

áttüntettelek,

átdemonstráltalak,

              1951. március 7.

                          az újszülött titkos demonstrációja,

                          „Istenem, egy kiló hetvenöt dkg.”

átbéleltelek, egyetlen vatelin-darab,

átkötöttelek, a mondatok lefutott szemeit

               sikolyaim kötőtűivel.

 

Át- meg átjártalak,

mert nem több a gondolat, mint fülledt házban huzat.

Vissza a bloghoz

Új hozzászólás Frissítés