Ha ez a, turisták lelkének szépítője, nádasal ékített, két kőhajításnyi hosszú, nagyjából egy kőhajításnyi széles - uszoda-termál tó, vízi paradicsom -, nem lenne majdnem közvetlen mellettünk, talán az unalom is kiütéssel győzne. De itt van, s lám innen az aljáról, a forró vizes, egyenetlen alakú, hatalmas tó jobb felső végén strandoló vének és ifjak figyelmét, a gőzölgő termál víz örökre eltereli a végességről, az ifjakét főleg.

Teljesen tengerparti strand formája van a négy hektárnyi területnek. Nyüzsögnek, a pörkölő nap alatt barnuló lányokat kerülgetve és startfejesekkel dobják magukat a tóba. Ezt körös körül, a körülbelül 250-300 méternyi területen, 15-20 figyelemfelhívó tábla és úszómesterek tömege ajánlja mindenkinek.

Állításuk szerint egészségesebb a délutáni teázásnál, attól még senkinek sem lett baja. Míg egy fél méteres, gőzölgő vízben, a mély fejes landolástól, előfordult már

a szemtengely elferdüléstől komolyabb bokaficam is.

Itt alant, ahol állunk, a nádas közt örökké itt lakó vadkacsák nyüzsögnek, tudomást sem vesznek az emberekről, hiszen a távolság is lehetetlenné teszi ezt.

Két kőhajításnyi, fél napi kocogással leküzdhető távolság az. Ideszoktak, a vízben hemzsegő, apró piros halakat nyeldesik, olyan kövérek, mint egy-egy házi liba.

Talán, ha akarnának sem tudnának repülni, de még soha nem jutott eszükbe. A partra nem néznek ki, az is messze van, több méter távolságra és a nád mindent elfed.

Ezért tudjuk ilyen pontosan megfigyelni őket! A kis piros halakból annyi van, hogyha benyúlok, akaratom ellenére is - mert hogy menekülnek ugye szegénykék -, ötöt-hatot kimarkolok. De én nem szeretem a kis piros halakat, tehát visszaadom őket az anyamelegvíznek, ahol hápogiék már végzik is a dolgukat.

Balra speciálisan szervezett nudista kemping terül el. Szemmel láthatatlan falak veszik körül, így nem lehet belátni, se ki, sőt a falakat sem. Épp arra megy egy gyönyörű domborzat fekvésű, hosszú hajú leányzó, aki egyszer csak eltűnik. Néző pozíciónkból, innen világosulunk fel, hogy ott helyezkedik el a láthatatlan fal.

Alighanem át is adta magát a nudizmus naturista gyönyöreinek, egész testben nap alatt szoláriumozva. Ezt a bentről kihallatszó „vissza-vissza” kiabálások igazolják.

Nem tudható, hogy vissza akarják öltöztetni, vagy szeretnék, ha többször egymás után levetkőzne, esetleg ki akarják toloncolni. A felvilágosulás, mind a kettőnket

és a megszámlálhatatlan vadkacsát, pillanatok alatt megnyugtat. Minden elcsendesül, a leány sem jön ki. Kérdés, hogy jó-e ez neki? Persze, csak itt magunkban spekulálunk el ezen, mire a hölgyike és 8-10 öblös torkú napimádó férfiú, kórusban rikoltják, hogy "torkos leselkedők, el a gondolatokkal rólunk". Ezért felmegyünk vízibiciklizni a tó tetejére, kisebb kocogással, ami sprintnek is beillik. Leküzdjük a távot és tekerünk jobbra, balra, kerülgetve a mellettünk úszkálókat.

Megunjuk, balra kormányozunk és - egy pillanatnyi improvizációval - triciklivé alakítjuk, hogy még a vízibicikli mester sem fog gyanút turpisságunkon és tekerünk előre.

Ekkor, enyhén idegesítő, picikét túlhajtott túlhajtalanítottak közelednek. Lehet, hogy már bőr sincs a fejükön, nagyon komolyak és fegyelmezettek, igazi úriember külsővel. Fekete öltöny, fehér nyakkendő és sétapálca bal kezeikben. Ami minimális aggodalomkeltő, az a jobb kezeikből előre meredő, hangtompítós, - hogy is mondjam, hát - akár lövedék zajtalan kilövésére is alkalmas szerkentyűik volta. Annyira jóravalóak és olyan szolgálatkészek, egészen biztos, hogy a kötelességtudat nem engedi meg, hogy ne lőjenek, ha nekik megyünk. Ha megkérjük szépen őket, hogy ne tegyék, akkor udvariasan elmagyarázzák, hogy ez a kötelességük és azért lőnek le.

Így öt méterre tőlük leállunk és elkezdünk beszélgetni. Ezzel teljesen megzavartuk őket. Egymásra néznek, nagyon bánatosak, már bánjuk, hogy elvettük a napi örömüket, de talán mégis jobb, ha nem lövetjük le magunkat.

Szomorúan nézzük végig, ahogy ledobják öltönyeiket, fehér köpenyt húznak és visszaállnak a nyalókaárus bódéik mögé. Olyan sajnálatra méltóak szegények! Hirtelen felindulásból, berohanok a tó-srtand-nemzeti park igazgatójának irodájába, de csak egy cédulát találok.

"Meghatározatlan időre, a kijelölt óvóhelyre távoztam!". Zörgetem egy darabig a lépcső alatti pinceajtót, de a benti fogvacogás eltántorít. Hagyjuk szegényt békén és a nyalókaárusoknak is jár egy kis öröm.

Nosza, nemsokára kezdődik a "Zoli bácsi" kórház-valóságshow, haza kell érnünk! Füstölni fognak a kerekek, bár csak 150 km-ről van szó, de a kezdés előtt minimum két perccel otthon kellene lennünk. A triciklivé vált vízibicikli, valahogy közmegegyezésre, jogos tulajdonunk lett, de kifogyott az üzemanyag. Most mit csináljunk?

Ott egy söröző, közvetlen a nudista strand és vadkacsa rezervátum mellet. Az egyik asztalnál látom, amint két, enyhén leselejtezett úriember, meghúz - egy távolról - pálinkásüvegnek látszó tárgyat. Odakerekezünk, biccentünk, visszabiccentenek és ahogy azt reméltem, megkínálnak. Köszönettel fogadjuk jóságos, emberbaráti, tömör, kalaptalan gesztusukat. Beígérek nekik a következő találkozásra egy demijon pálinkát, aztán a négy méterrel odébb elterülő, fél hektáros parkolóban, egy épp induló kocsi vezetőjével gépolajra konventálom a begyűjtött pálinkát. Jó alaposan lelocsolom a láncot, aztán felrakjuk lábainkat a vázra és beindul. Huszonhat perc alatt a házunk előtt is vagyunk. 150 km ez, hölgyeim és uraim! A kerekek lekoptak, jöhetne a Forma 1-es cserebrigád, de semmi szükség rá, itthon vagyunk.

Páromnak odaszólok.

- Légy oly kedves, kapcsold be a tévét, hogy mire bemegyek, kedvenc fotelem, kedvenc tapadókorongjaiba ragadhassak!

Én közben megcirógatom a tricikli-vízibiciklik buksiját és megkérem szépen, hogy így, kerékcsere nélkül, sokkal tempótlanabbul, pontosan szépen visszaguruljanak - ahogy szoktak -, oda ahonnan jöttünk. A három marconának, három szem szilvát, az igazgató úrnak kettőt és két szemet a piálgatóknak is küldök. Megígérték, hogy átadják nekik, remélem, nem csapják el a hasukat.